Haklik Norbert írása Ljudmila Ulickaja Szonyecska című kisregényéről

Szovjet is, orosz is – állítja Ljudmila Ulickaja Szonyecska című kisregényének fülszövege, kissé félrevezetően. Ugyanis a műben, amely meghozta az orosz írónő számára a világhírt, a történelem leginkább csak korrajzként, háttér gyanánt jut szerephez – igen, szó esik világháborúról, kitelepítésről és Szibériáról, de ezek csak annyira vannak jelen, mint alkalmasint minden orosz család történetében – nem avanzsálnak elsődleges tényezővé a regénybeli sorsok alakításában, „csupán” eszközként szolgálnak egy olyan század esszenciájának megfogalmazásához, amelyben a kiválasztottságtudat és a kivételes mázli jeleként értelmezhető az, ha a szél nem az ember irányába, hanem tőle elfelé fúj Ypresnél, a gáztámadás során.

Ennek megfelelően csalódni fog, aki rendszerkritikus diktatúraregényt vár az Ulickaja-műtől. A Szonyecska ugyanis nem az Ivan Gyenyiszovics egy napjával, vagy A Gulag szigetcsoporttal ápol közeli rokonságot. Hanem inkább olyan klasszikusok munkáival, mint Csehov vagy Dosztojevszkij.

Amennyiben ugyanis elfogadjuk a felszíni történések hétköznapiságának és a mögöttük megrajzolt lélekállapotok gazdagságának ellentétét a csehovi írásművészet egyik fő ismérveként, akkor nagyon is indokolt a Ványa bácsi szerzőjét emlegetni Ulickaja kapcsán. A Szonyecska története ugyanis pár mondatban összefoglalható – a címszereplő és az idősebb férj, Robert Viktorovics, egyetlen leánygyermekük, Tánya mellé örökbe fogadják annak barátját, a gyermekprostituált Jászját, aki a nevelőapa szeretőjévé lesz –, ám ezt a nem túlságosan komplikált, már-már sablonos történetet az írónő az empátia és a kis híján iróniába hajló távolságtartás olyan ellenállhatatlan elegyével követi végig, amely képes magával ragadni az olvasót úgy, hogy annak érvénye a mű utolsó mondatáig kitartson.

Csehovot idézi a szereplők közvetlen jellemzésének szinte teljes hiánya. Ulickaja ugyanis nem mondja meg, mit kell gondolnunk a karaktereiről, hanem sokatmondó párbeszédekkel, hétköznapiságukban is árulkodó helyzetekkel vázolja fel jellemüket, hasonlóan ahhoz, ahogyan a karikatúra is képes néhány hangsúlyos, takarékos vonallal érzékeltetni a modell személyiségét – azzal például, ahogyan Robert Viktorovics, akiről később kiderül, hogy a háborús traumák mellett egy sikeres képzőművész-karrier emlékeit is magával hozta Nyugat-Európából, Gamliéltől Gorkijon át Ehrenburgig minden betűvetőről kijelenti, hogy „dögvész” és „fel van fújva”, beleértve Apollinaire-t is, akinek a műveiről nincs semmi mondanivalója, és jelentőségét abban látja kimerülni, hogy az első világégés idején „két hónapon át egy szálláson” voltak.

Ami pedig a „csehovi puska” elvét illeti, Ulickaja egészen bizarr travesztiaként fokozza le a fegyvert, amelynek már az első felvonásban meg kell jelennie, hogy a darab végéig törvényszerűen elsüljön: Robert Viktorovics ugyanis „Nőimádó, nőfaló volt, sok táplálékhoz jutott ebből a kiapadhatatlan forrásból, de mindig éberen őrködött a függetlenségén, ő maga félt volna ama női ösztön táplálékává válni, amely oly paradox módon bőkezű azokhoz, akik csak elvesznek tőle, s pusztítóan kegyetlen az adakozókkal.”

Dosztojevszkijt pedig azért lehet okkal emlegetni az Ulickaja-kisregény kapcsán, mert a hétköznapiság és a realizmus álcája alatt valójában a Szonyecska szintén a bűn, a bűnhődés, a megbánás és a felmagasztosulás örök kérdéseire összpontosít. A Szonyecska ugyanis áldozat-regény, a szónak nem kriminalisztikai, hanem vallási értelmében. Ezt az olvasatot az írónő számtalan, hol többé, hol kevésbé nyilvánvaló utalással támogatja meg, kezdve az utolsó vacsorát és a szentháromság-ikonográfiát egyszerre megidéző asztaljelenettől a víz motívumának szakrális jelentéseit kiaknázó utalásokon át egészen addig, ahogyan Ulickaja a műveire oly jellemző módon a keresztény liturgia mellett a zsidó hitgyakorlat elemeit is játékba hozza – például akkor, amikor az árva befogadását Szonyecska nem pusztán világias jótettként, hanem micvaként éli meg, és ahogyan a főzés a Jászjával kiegészített család részére felidézi benne a szombat köszöntésének emlékeit. És még soká lehetne sorolni az Ulickaja-regény kulturális, valamint – nem az intertextualitás, hanem a szüzsés egyezések szintjén – irodalmi utalásait is (mint azt például Szabó Tünde, az ELTE Savaria Egyetemi Központjának oktatója is megteszi A mitologizmusés a realizmusöröksége L. Ulickaja: „Szonyecska” c. művében című előadásában, amelynek felvétele az interneten is elérhető).

A kötet végeső kérdése pedig – amely garantálja, hogy a mű még sokáig „dolgozzék” az olvasóban, azután is, hogy végzett a kevesebb, mint száz oldalnyi terjedelmű szöveggel – annak eldöntése, hogy Szonyecska naiv balek volt-e, vagy éppenséggel oly nagy szeretettel olvasott orosz klasszikus regényeinek hősnőihez nőtt fel azzal, hogy a férje és nevelt lánya közti liaison kapcsán „áhítatos hálát érzett a gondviselés iránt, amiért drága férjének, Robertnek ilyen szép, vigasztaló ajándékot juttatott öregségére”.

Ljudmila Ulickaja Szonyecskája kiváló példája annak, amikor egy remekíró keveset markolva fog parádésan sokat. A kötet kilencvenegynéhány oldalnyi terjedelmének és egyszerű cselekményének dacára képes megidézni legjobbjait, hol „a gyanús Dosztojevszkij ijesztő mélységeibe” szállva alá, hol pedig „Turgenyev árnyas fasoraiban” bukkanva fel. A Szonyecska nagyrealizmus a javából, amint kisregényként álcázza magát. Indokoltan tette Ljudmila Ulickaja nevét híressé Oroszország határain túl is.

(Magvető, 2016; fordította: V. Gilbert Edit)