Temesi Ferenc Kossuth-díjas íróval új, megjelenés előtt álló 49/49 című regényéről beszélgetett Bene Zoltán.

Bene Zoltán: Októberben jelenik meg új regényed, a 49/49, amely a múlt század hatvanas éveibe és az új évezred tízes éveinek elejére vezeti el az olvasókat…

Temesi Ferenc: Igen, a regény két idősíkon halad előre a maga útján, az egyik szál a hatvanas évek második fele Szegedének, azaz Porlódjának a világa, ahogyan én emlékszem rá, a másik szál pedig a 2010-es évek eleje. A két időszakot egy szerelem és a két szerelmes fűzi össze, őket úgy hívják, hogy Márk és Ilona, röviden Ill. A hatvanas évek végén két év jut nekik, de nem tud beteljesedni a szerelmük, ezért véget is ér. Ezt követi negyvenkilenc év – se kép, se hang, nem tudnak semmit egymásról. A lány elmegy Skandináviába, ott él, míg el nem veszíti a párját, egy norvégot, aki talán az utolsó viking volt, és akkor egy közös ismerősük, Ilona egykori osztálytársa újra összehozza őket. Óvatos találkozások és hosszas tapogatózások után a régi szerelem belobban és újabb két évig tart. A két sík, a történetnek ez a két síkja egymást váltva megy végig a 99 fejezeten. A 99 fejezet végül úgy áll össze, hogy 49 a hatvanas évek közepén-végén, 49 a 2010-es években játszódik, az összesen 98, amihez hozzáteszünk még egyet, és máris megkapjuk a 99-et…

BZ: A cím a két főszereplő születési évére, 1949-re is utal. Ha a regényt a történelem felől közelítjük, hogy látod, lehetett-e még egy olyan történelmi korszak − és persze földrajzi hely −, amikor egy ember életében negyven-ötven év alatt olyan lélegzetelállító változások következtek be, mint azok életében, akik a második világháborút követő néhány évben jöttek a világra Kelet-Közép-Európában?

TF: Nem, ilyen biztosan nem. 1968-ban a mi nemzedékünk azt hitte, hogy nekünk végünk van. Akkor volt Párizs, akkor volt Prága. Azokban a repülőkben, tankokban és csapatszállítókban mi is benne ültünk, a ’49-’50-es nemzedék. És azt gondoltuk, mi már ezek után nem rúgunk labdába. Se a kapitalizmus nem óhajt megváltozni, se a szocializmus – ezt üzente nekünk ’68. Tehát a teljes vereséget. Tényleg sokan akkor jöttek rá, hogy el kell menniük innen. És így is tettek. Rengetegen mentek el a mi nemzedékünkből ’68 után. És ez akkor azt jelentette, hogy örökre, végképp távoznak, az akkori szakszót használva: disszidálnak. A mi nemzedékünknek, amelyik gyerekkorában élte át ’56-ot, de azért tudta jól, hogy mi történt körülötte a forradalom napjaiban, a mi generációnknak ’68 volt az igazi ’56-a. Akkor döbbentünk rá, hogy itt nem fog változni semmi. És aztán mégis változott. Két évtized múlva. De ki látta ezt előre 1968-ban? Még ’88-ban se sokan! Hiszen benn voltak az oroszok. Senki nem hitte el, hogy ők valaha is kimennek. Jaltában eladtak minket egy szalvétán, minket nem kérdeztek meg semmiről, nem először és nem is utoljára, és az oroszok bevonultak, kivonulni meg nemigen akartak. Úgyhogy nem nagyon hitte itt senki, hogy nekünk majd bármibe beleszólásunk lehet, azt meg pláne nem, hogy a ruszkik önként hazamennek…

BZ: Ahogy egyre több részletet olvastam a megjelenés előtt álló regényből folyóiratokban, mindinkább az a meggyőződés erősödött bennem, hogy ez a két idősík, amiről beszélünk, ez a két történelmi korszak, sőt, akár nevezhetjük két világnak is, amely a regény kulisszáit adja, szóval az 1960-as és a 2010-es évek egyfajta szimbolikus értelmet is hordoznak. Két olyan valóságban játszódik a történet, amely valóságoknak látszólag mintha nem lenne egymáshoz közük, miközben éppen ellenkezőleg: nagyon is van, mert voltaképpen ugyanannak a világnak, ugyanannak a csapdának a két arcát hívták szocialista meg kapitalista rendszernek…

TF: Igen, ez, sajnos, így van… Ezt mi akkor nem tudtuk, mi azt hittük, hogy a kapitalizmus emberibb és élhetőbb. Mert nem láttuk. Viszont amikor 1971-ben kijutottam ösztöndíjjal Londonba az egyetemről, akkor láttam, hogy azért ott sincs kolbászból a kerítés és messze nem tökéletes minden. És hazajöttem. Persze, leginkább azért jöttem haza, mert már akkor is magyar író voltam…

BZ: Sokat emlegettük a nemzedéket, mégpedig azt a generációt, amit szeretnek a nagy jelzővel illetni. Neked erről más véleményed van, mint a kortársaid nagy részének…

TF: Nekem igen. Egészen más. Tudniillik nem tartom nagynak a mi generációnkat.

BZ: Miért nem? És lesz-e ennek valamiféle vetülete a 49/49-ben?

TF: Azt hiszem, azért nevezik nagynak ezt a generációt, mert ez még nem torlódott össze, szemben az utána következőkkel, amelyek már igen. Szinte kibogozhatatlanul egymásba csúsztak. Ezt láttam, ezt látom most is, s ez nagyon rossz dolog. Korábban minden generációnak volt például saját zenéje és voltak egyéb külsőségei, amik összekötötték, illetve belső magatartásformák, amelyek kapocsként működtek; a mi esetünkben legerősebben talán a gyerekkori ’56-élmény. De valami háború utáni nagy közös érzés az egész európai nemzedéket jellemezhette, aminek birtokában próbálkoztunk tenni valamit, de aztán ’68-ban megkaptuk rendesen. Párizsban először, aztán Prágában. Megkaptuk kőkeményen a választ, hogy nincs remény… Voltak esélyeink, de nem teljesedhettek ki. Később ezek a nagy közös nevezők, nagy közös dolgok, kiváltképpen pedig az esélyek a nemzedékek összetorlódásával elvesztek, s mivel a miénk volt az utolsó, ahol még megvoltak, mi lettünk a nagy generáció. Pedig nem voltunk azok. Ez a regényből is ki fog derülni.

BZ: Ha már idősíkokról beszéltünk, ejtsünk szót más síkokról is, hiszen a 49/49 egy kifejezetten sok síkú regény. Első pillantásra legkönnyebben talán szerelmes regénynek nevezhetnénk, de akár esszéregénynek vagy városregénynek is tarthatjuk, vagy éppen történelmi regénynek, amelyben ráadásul a történelem reflektál önmagára is, mintegy értelmezi saját magát. És hát történelmi regényként a legszorosabban Szegedhez kapcsolódik…

TF: Igen, a porlódi szál az erősebb. A múlt század hatvanas éveinek Szegedét idéztem meg a könyvben, kamaszok szemével, akik Szegeden születtek, itt éltek, itt nőttek föl, egy gimnáziumba jártak, jelesül a Ságváriba. Csomó dolog más volt, másmilyen volt, de a szerelem, az mindig szerelem volt. A szerelem nem foglalkozik a történelemmel. Sokan kérdezik, hogy mit lehetett akkor szeretni, abban a világban? Hát, például azt, hogy fiatal volt az ember… A szerelem nem törődik se a történelmi idővel, se az egyéni idővel, a szerelem nem ismer tréfát.

BZ: És a filmgyár sem ismer tréfát, hiszen, noha még megjelenés előtt áll a könyv, a belőle forgatandó film megírása van soron…

TF: Igen. Ez a regény lesz az irodalmi alapanyaga a Záróra után című filmnek. Persze, a film mindig más, mint az irodalmi alapanyag, amiből táplálkozik, mások a súlypontjai, más a szerkezete. András Ferenc filmrendező, aki olyan filmeket rendezett, mint a Veri az ördög a feleségét, A Nagy Generáció, vagy A dögkeselyű, régóta rágta a fülemet − és most eljött az ő ideje. A filmben kevésbé lesz hangsúlyos a múlt századi szál, inkább a föltámadt szerelem kerül a középpontba, a szürkehajúak szerelme, mert ők is akarnak még élni, szeretni. És hatvan év fölött is van még szerelem, szex és minden egyéb. És aztán véget is érhet a szerelem, természetesen. A filmben valószínűleg ez lesz a központi szál, bár én szeretném, ha jutna elég tér a hatvanas évek végének is. De ez még alakul…