Haklik Norbert írása Wu Ming-Yi Rovarszemű ember című regényéről

Tajvan szinte teljesen szűz terület a magyar kultúrafogyasztók számára. A „szinte” szó használatát az indokolja, hogy a mozgókép mégiscsak hozzáférhető a távol-keleti szigetország kultúrája iránt érdeklődő közönség számára – tavaly például Taiwan Dox 2017 címmel tartottak tajvani dokumentumfilm napokat Budapesten, a Toldi moziban –, ám a magyar nyelven elérhető tajvani irodalom sokáig még a fehér hollónál is ritkább madár volt mifelénk. Hogy ezt már múlt időben írhatjuk le, az a Jelenkor Kiadónak köszönhető, amely eléggé bátor volt ahhoz, hogy tegyen egy próbát a magyar könyvpiacon Wu Ming-Yi Rovarszemű ember című regényével. Wu könyve nemzetközi szinten már bizonyított – amellett, hogy 2011-ben neki ítélték a tajvani China Times irodalmi díját, a szárazföldi Kínában szerkesztett Time Out Beijing is beválasztotta az elmúlt évszázad száz legjobb kínai nyelvű regénye közé, és a szerző – bár egy másik művével – idén a Nemzetközi Man Booker-díjat is megkapta. Ennek ellenére talán mégis kellett némi kiadói bátorság letesztelni, mennyire vevő a magyar olvasóközönség egy olyan regényre, amely egy, a miénktől annyira eltérő kultúrából táplálkozik, hogy azzal összevetve például Latin-Amerika is otthonos terepként tűnhet fel.

A Rovarszemű ember alapján azt kell mondanunk: Wu Ming-Yi írásművészetének kultúrákon átívelő befogadhatóságát és sikerét talán éppen az szavatolja, hogy egyszerre képes nagyon is tajvani lenni, valamint globális problémákat dolgozni fel.

A regény kiindulópontja még Tajvannál is egzotikusabb: Vajo-vajo csendes-óceáni szigete, melynek lakói „emlékeztek, hogy valaha járt fehér ember a szigeten, de olyan még sosem történt, hogy valaki elhagyta volna a szigetet, és avval a hírrel tért volna vissza, hogy létezik másik szárazföld is”. Vajo-vajo idilli világ, lakói emberemlékezet óta teljes összhangban éltek a tengerrel, „sosem kérdezték mások életkorát, csendben magasra nőttek, mint a fák, nemi szervük pedig szégyentelenül ágaskodott, mint a virágok ivarszerve. Makacsul nem törődtek az idő múlásával, akár a kagylók, s szájuk sarkában halvány mosollyal haltak meg, mint a tengeri teknősök”. Ennek a naiv idillnek azonban keserves ára van: a hagyomány szerint minden vajo-vajói másodszülött fiúnak, amint eléri a tizenöt éves kort, hajóútra kell indulnia a tengerre, ahonnan nincsen visszatérés. A regény egyik főhőse, Atile’i, a kiválóan horgászó és úszó szigetlakó, elhatározza: ő lesz az első, aki túléli a tengeri utazást.

Wu Ming-Yi regényének másik főhőse Alice, aki személyes Csodaországát véli megtalálni, amikor Tajvan keleti partvidékére költözik – azonban a regény kezdetén éppen öngyilkosságát tervezgeti, lévén, hogy férjének és fiának nyoma veszett a sziget közepét uraló magashegységben.

A keleti partvidék idilljét árnyalja, hogy a tenger egyre nagyobb darabokat hódít el a partvonalból, azzal fenyegetve, hogy előbb-utóbb Alice házát is elragadja. Ráadásul hamarosan hírül adja a média, hogy Tajvan felé tart a tenger alatti áramlások által egybesodort szemétsziget, amely „Kalifornia partjaitól nagyjából 500 kilométerre nyugatra kezdődik, és elér egészen a japán partokig”. A helyzet azzal fenyeget, hogy Alice Csodaországa Szemétországgá válik, amint az úszó hulladéktömeg partot ér – azonban a közeledő szemétszigetnek ekkora már van egy lakója: Atile’i, aki így az óceáni áramlatok hátán Alice életébe is belesodródik.

Ettől a ponttól kezdve az Alice és Atile’i közötti dinamika viszi a hátán a regényt, és lendülete egészen az utolsó oldalig kitart. Ez többek között annak köszönhető, hogy Wu meri több szinten működtetni a művet: annak a krónikája például, ahogyan a vajo-vajói fiú és a fiatal özvegyasszony megtanulnak kommunikálni egymással, alkalmat teremt arra is, hogy a szerző a nyelv természetéről gondolkodtasson és gondolkodjék – nem csupán azon nehézségek lajstromba vételével, amikor úgy próbálják saját nyelvük egynémely, átvitt értelemben használt szavát megértetni egymással a szereplők, hogy másikuk tapasztalataiból hiányzik a konkrét valóságelem, amelyhez az adott szó köthető, de a wittgensteini tételt, miszerint a szavaknak nem jelentése, hanem használata van, az a passzus is kiválóan érzékelteti, amelyben Alice felidézi közös munkáját egy japán műfordítóval: „Az irodalomért egyformán lelkesedtek, alaposan és élvezettel elemezték a két nyelv eltéréseit. Rejko számára például nem volt igazán világos, hogy miért nevezik a furgonokat ’szerencseautónak’. Alice ekkor elmagyarázta neki, hogy Tajvanon a fuvarozók kis furgonnal kezdik a vállalkozást, remélve, hogy meghozza a szerencséjüket, sok pénzt kereshetnek vele, és hamarosan nagyobbra cserélhetik. Még azt is megkérdezte M-től, hogy nagyjából milyen furgont képzelt el, hány köbcentis a motorja, és milyen gyártmányra gondolt. Segített Rejkónak a férfi szereplők pontos tulajdonságainak a kitalálásában, ugyanis a japán nyelvben többféle hímnemű »én« van, nem mindegy, hogy ki mikor és melyiket alkalmazza”.

Wu ahhoz is kiválóan ért, miként működtessen párhuzamos elbeszélői szempontokat a regényben. A kívülálló narrátor pozíciója néhány fejezetben teljes természetességgel vált egyes szám első személyű elbeszéléssé, és ezen alkalmakkor a megszólalók mindegyike olyan szereplő, akiket többé-kevésbé már megismerhetett az olvasó. Így helyezkedhetünk bele Alice, Atile’i, máskor pedig a bunun törzsből származó hegyi mentő Dahu nézőpontjába, vagy éppen az erotikus masszőrnőből fogadóssá avanzsált Hafajéba, aki „olyan gyönyörűen énekel, hogy attól még a köles is kihajt”. A különféle elbeszélői perspektívák váltakoztatásához a két párhuzamos történet teremt szilárd vázat: a fiatal özvegyasszony és a vajo-vajói ifjú jelenideje, valamint a nő férjének és fiának eltűnéséről szóló krónika, amely apránként bontakozik ki Alice emlékképeiből, amint az Atile’iről való gondoskodás során egyre inkább képessé válik szembenézni a múlt démonaival.

Mindehhez Wu kiváló arányérzékkel keverte hozzá a tajvani benszülött csoportok hiedelmeit és mítoszait, ráadásul a Hafaj szigetének története című fejezet révén belecsempészett a regénybe egy olyan betétet is, amely a majdnem tökéletes novellák egyik remek példája lehetne akár – csak hogy még hosszabb legyen azon erényeknek a listája, amelyeknek köszönhetően Wu Ming-Yi Rovarszemű embere pompás eszköz arra, hogy a magyar olvasók térképére is felrajzolja a délkelet-ázsiai szigetországot, Tajvant.

(Jelenkor Kiadó, 2018; fordította: Major Kornélia)