Sok mindent megmagyaráz az emberi tudomány, de nagyon sok mindent nem tud. – Egyelőre – mondják az optimisták. Csakhogy minden új tudás egy újabb ismeretlenre nyit ajtót. A mindennapokban is így van ez: ha egy épület addig bezárt ajtaját kinyitjuk, rájövünk, hogy az ajtó nyitva ugyan, de amíg töviről hegyire be nem járjuk, semmit sem tudunk arról, mit rejt magában az épület.

         Nemrégiben hallottam, hogy a kutyák értelmi képességeit etológusok tanulmányozzák, azt kutatják, a kutya hogyan gondolkodik? Kísérletekkel modellezik a viselkedését. Mi ezeknek a kísérleteknek a viszonyítási alapjuk? Az emberi gondolkodás és viselkedés. Bizonyos, hogy sok szép eredményt elérnek így is. Csakhogy a kutya érzékelése sok tekintetben felülmúlja az ember érzékelését, úgy is mondhatjuk: többet tud, lát és hall, mint mi, emberek. Erre utal az a mindennapos jelenség is, amelyet „a gazda hazaérkezése” címszóval illethetünk.

         Fickó kutyánk, például, már jó néhány perccel azelőtt, hogy a hazatérő családfő autójának berregése hallható, a lámpájának fénye látható lett volna, izgatott kapu előtti várakozással jelezte a hazaérkezés közeliségét. Megnéztem egyszer az órát, hogy hány perccel a megérkezés előtt kezd el figyelni, kezd várakozni a nevezetes eseményre. 3-4-5 perccel azelőtt már, hogy a gépkocsi megállt volna a ház előtt. Annyi bizonyos, hogy emberi érzékszervekkel, emberi füllel még semmire sem lehetett következtetni. Valószínűleg a kutya sem a fülére alapozta meggyőződését.

         Erre mutat egy nemrégiben olvasott, hasonló történet is: egy család a vasúti sínek közelében lakott. Az egyik családtag egy a lakóhelyüktől távolabbi városban élt, és amikor hazajött, mindig vonattal érkezett. Ha rajta volt a közelben elhaladó vonaton, a család kutyája félreérthetetlenül ugatni kezdett, jelezte az érkezését. Az édesanya melegíteni kezdte az ebédet vagy a vacsorát, hogy mire az állomásról hazaér a fiú, asztalhoz ülhessen. A kutya tévedhetetlennek bizonyult, sosem vezette félre a családot. Nyilván nem a fülével dolgozott, hiszen a vonat ugyanúgy zakatolt, akár rajta volt a fiatalember, akár nem.

         Lenne tehát a kutyáknak, ezeknek az általunk olyan régen és olyan jól ismert háziállatoknak, egy olyan érzékszervük, amelyről nekünk fogalmunk sincs? És esetleg olyan messzire elható jeleket adnak ki magukból az élő szervezetek, így például az ember szervezete is, amelyeket a kutyák fel tudnak fogni, de mi magunk nem?

         Miért ne? A tudomány persze botorságnak, fantasztikumnak tart minden ismeretlen jelenséget mindaddig, amíg valaki egy készülékbe be nem fogja, mérhetővé nem teszi azt. A rádióhullámok is ősidőktől léteztek, már akkor is, amikor még nem találta fel az ember a rádió-adó-vevőt, sem a mobiltelefont, sem a televíziót, sem a számítógépet.

         Újabban pedig már olyan szerkezetek is születnek, amelyeket az emberi gondolathullámok, agyhullámok vezérelnek. Egy csíkszeredai diák például nemrég nagy sikert aratott azzal, hogy gondolat-irányította művégtagokat készített. A szerkezet, amelyet a művégtagba beépített, képes felfogni tulajdonosa gondolatát, sőt engedelmeskedik is gondolatban kiadott parancsának.

         – Most felemelem a kezem – gondolja a műkéz tulajdonosa, és a műkéz megmozdul, és tényleg felemelkedik. Akár az igazi. Ugyanígy működnek már világszerte az emberi gondolattal irányított robotok is. Pedig még szinte eleven az a határozott, tudományos álláspont, hogy a gondolatolvasás lehetetlen, ilyesmiről beszélni is szélhámosság.

         Nem az, csak kell ehhez egy bizonyos hatodik (vagy hetedik?) érzék.

         De ha ezt a hatodik érzéket már egy diák is be tudja építeni valamely műszerbe, akkor nem vagyunk messze attól, hogy általános gyakorlattá legyen a gondolatolvasás.

         Hogy ez a gyakorlat mi mindenre ad majd lehetőséget? Abba jobb bele sem gondolni.

Mezey Katalin