Nem Jack Bauerről, hanem a szerző tavaly megjelent blokkregényéről beszélgettünk Zsidó Ferenccel. A könyv második kiadásának terjesztése (miután az első Erdélyben fél év alatt elfogyott) már kárpát-medencei szinten is megoldott, így a tíz éven át írt könyv jó alapot biztosított egy újabb faggatózáshoz. – Bálint Tamás interjúja.

Bálint Tamás: A Huszonnégy írása közben is bőven publikáltál egyperceseket, novellákat, kritikákat, de azt sem titkoltad, hogy közben a regény is készül. Mi tartott tíz évig és micsoda egyáltalán egy blokkregény?

Zsidó Ferenc: Válaszom nem túl költői: azért tartott ilyen sokáig, mert alapvetően lusta alkat vagyok, keveset írok. Hogy adjak egy partiképesebb magyarázatot is: mivel a székelyföldi tömbházvilág képét a maga összetettségében kívántam ábrázolni, egyszerre szinkronikusan, a jelenben, és diakronikusan, a blokkosítás történetét körüljárva, hát elhúzódott az anyaggyűjtés, szublimálás. Azt próbáltam megírni, hogy mivé lett a székely társadalom azáltal, hogy az 1970–80-as években Ceauşescu itt is levezényelte a blokkosítási giga-projektet, ahogy ez a kommunista tömb többi országaiban is megtörtént. Hogy miféle mentális traumát élt meg az első generáció, akit a negyvenáras falusi bennvalókból beköltöztettek a negyven négyzetméteres skatulyákba. S hogy miként dolgozza fel szülei múltját, alakítva ki egy sajátos „székelyblokkos” identitást a második generáció – vagyis a jelenlegi felnőttek. Persze, nincs ez távol a magyarországi panelvilágtól sem.

BT: Megállítanak és számon kérnek a saját tömbházatokban a szereplők, azaz a szomszédjaid?

ZsF: Ebben a tömbházban alig három éve élek, és jószerével egyetlen élmény, szereplő sem származik innen. Esetleg a korábbiakból. Éltem én már blokkban itt, Székelykeresztúron három helyen, Bukarestben is három helyen, na meg Székelyudvarhelyen és Kolozsváron. Úgyhogy van személyes tapasztalat is bőven, ugyanakkor számos blokkos ismerősömet kifaggattam Csíkszeredától Gyergyószentmiklósig és Sepsiszentgyörgyig, hogy minél árnyaltabb képet alkothassak. Ami pedig a számonkérést illeti: nagyobb irodalmi sikert el sem tudok képzelni, mint ha az embert például megkergetik a könyvéért…

BT: A közelmúltban egy fesztiválon való fellépéseden mondtad, nem hiszel a nevelő célzatú irodalomban, inkább a színes nyelvezettel megírt, a szereplőket saját hangjukon beszéltető, nyers és kritikus társadalomregényekben hiszel. Ezt aláírom én is, viszont mennyire érzed relevánsnak a könyvet egy panellakó számára, mennyire kell „blokkban” élni ahhoz, hogy a sajátjának érezze az olvasó?

ZsF: Blokkos élménye mindenkinek van, aki Európának ebben a vadkeleti felében született. Vagy úgy, hogy ő maga érintett, vagy a barátja, rokona, ismerőse által. Úgyhogy a Huszonnégyet mindenki sajátjának érezheti valamiképpen. Aki pedig sosem hallott panelről, az olvassa egzotikumként, utópiaként! Hisz végül is az irodalmi mű befogadása nem függ a személyes tapasztalatok meglététől.

BT: Az érintettséggel van összefüggésben az is, hogy a könyv igencsak jól fogyott, így második kiadást is megért?

ZsF: Anélkül, hogy túlmisztifikálnánk ezt a második kiadást: az első hatszáz példány fél év alatt valóban elfogyott, zömmel Erdélyben, és a Gutenberg Kiadó potenciált látott egy tisztességes magyarországi terjesztés összehozásában is. Így lett második kiadás, így kapható immár a Huszonnégy a nagyobb magyarországi könyvesboltokban, illetve webshopokon is.

BT: Azt tudjuk, hogy fiktív élettörténeteket vonultatsz fel a regényedben, mégis mindenki magára, vagy inkább a szomszédjaira ismer. Vajon van olyan élettörténet is a könyvben, amelyre még gyerekkorodból emlékszel, és már beszélhetsz róla?

ZsF: Én Zsidó Ferencként talán nem beszélhetek bizonyos dolgokról, de a történet narrátora beszélhet, nemde? Egy efféle regény esetében nyilván megvan a helyi olvasókban egy olyan kukkolási szándék, hogy lám, kiről mit tudok meg. Valószínűleg ilyen értelemben csalódtak a könyvben: a figurákat úgy gyúrtam össze, annyiféle alakból és mozzanatból, hogy felismerni egy az egyben senkit sem lehet. Persze, azért nem baj, ha az olvasó próbálkozik: jobban beleéli magát az olvasásba.

BT: A Laska Lajossal, a korábban megjelent egyperces történeteidet összefoglaló könyveddel ellentétben ezúttal nem feltétlenül billen a vidámság javára a szöveg, mindvégig késélen egyensúlyozol – sikeresen. Ez tudatos, vagy csak a székelységre jellemző realizmusról, „két lábbal a földön állásról” beszélhetünk?

ZsF: Az előbb emlegettük a kritikai attitűddel megírt társadalomregényt… Nos, azt hiszem, nem kell túlságosan kritikusnak lennünk ahhoz, hogy megállapítsuk: a székelyföldi blokkvilág nem feltétlenül csak sikertörténetek sorozata. Több a félresikerült, toporgó, kisszerű élet. Olyan figurákat, típusokat próbáltam megalkotni, akikkel bármelyik (székelyföldi) tömbházban találkozhatunk: van itt parasztból lett munkás, értelmiségi, vállalkozó, nyugdíjas, alkoholista, munkanélküli, életművész, külföldi vendégmunkás, elvált és sok más is. De, hogy ne csak a két lábbal a földön járásról beszéljünk: van a könyvnek egy mágikus realista vonulata is, hisz a főszereplő „elcseveg” a pincével (patkánnyal), a szárítóval (vagyis biciklitartóval), a folyosóval és a padlástérrel is. S amiket itt megtud, azáltal lesz teljes a kép.

BT: Laska Lajosnak, úgy tűnik, már készülnek az újabb kalandjai, a szomszéd blokkot nem tervezed feldolgozni? Milyen irodalmi terveid vannak a közeljövőre?

ZsF: Laska Lajosnak nem készülnek újabb kalandjai – bár egyperceseket olykor most is írok. És újabb blokkregényen sem gondolkodom: a Huszonnégy azért lett nyitott, lezáratlan, mert arra utal, hogy egy ilyen művet sosem lehet igazán befejezni, a panelházas élet ezernyi variációban él. Azt próbálom sugallni olvasóimnak, hogy nyugodtan írják meg a maguk blokkregényeit (legalábbis agyban): pörgessék vissza blokkos életük fontosabb jeleneteit, és próbálják értelmezni. Érdekes következtetésekre juthatnak… Ami pedig a közeljövőt illeti, továbbra is a Huszonnégy utóéletével foglalkozom: nem véletlenül lett második kiadás, a könyvet el kell vinni az olvasóhoz, úgymond „le kell nyomni a torkán”, s akkor majd rácsodálkozik: jé, én pont ezt akartam!

BT: Milyen változások, váratlan események vagy elismerések értek a Huszonnégy című blokkregényed megjelenése óta?

ZsF: Ha-ha! A legnagyobb elismerés az volt, hogy a régió lapjában valaki a névtelen sms-ek rovatában azt írta: regényem megrontja az ifjúságot, nem szolgálja erkölcsi nevelését. Ez a negatív reklám legalább 200 eladott példányt jelentett a könyvből, úgyhogy ezúttal is köszönöm névtelen jótevőmnek…

BT: Nem is rossz reklámfogás, megjegyzem későbbre! Van kiemelt, személyes kedvenced a huszonnégy történet közül?

ZsF: Hogy ne váljék monotonná az alapállás, miszerint Vajda Gergely, a főszereplő bemegy a tömbház minden lakrészébe és elbeszélget az ott élőkkel, igyekeztem variálni. Van például egy olyan rész, fikció a fikcióban, melyben Vajda elhatározza: ide nem megy be, ránéz az ajtóra, végighúzza kezét annak erezetén, aztán megpróbálja kitalálni, milyen emberek lehetnek odabent. Na, azt hiszem, ez a rész lett a legfelszabadultabb. A többieknél igyekeztem nem a rendkívülit, a pletykaszagút hajszolni, hanem átlagemberek átlagéletét bemutatni. Persze, azért nem kell azt gondolni, hogy csak negatív figurák vannak, dehogy. Például felbukkan egy ideális pár, akikben szintén bárki magára ismerhet. Azt kívánom, nyugodtan sajátítsa ki magának a Huszonnégyet az olvasó…