Ti aggok, kik az ablakokban ültök
s a szemüvegetek vigyázva, lassan
sikáljátok a szarvasbõrrel s enyves
szemetek elkalandoz a magasban,

ahol a nap dalol, gondoljatok ránk,
kik mélybe hörgünk, vérpárázta füstök
sötét gomolyán, lángoló özönben,
s ne rezzenjen meg a haragos üstök

szigorú fõtökön, mikor biráltok,
kegyetlen aggok, mostoha apáink,
irgalmat esdünk, ifjak, a pokolban,
ne lássatok a jó Ábelbe Káint,

ítélõ bírák, szakállas urak ti,
olyanok, mint az öregistent festik,
vén képeken, halljátok a szavunkat,
még reggel van, hadd éljünk mi is estig,

csak estig éljünk, csendesen megérve,
mint fán az alma, mezõn a kalászok,
aztán hulljunk le – ó szent, szent az élet –
százszor szent – ezt kiáltjuk megalázott

szívünkbõl, ezt ordítjuk, szent az élet,
legyen áldása mindétig mi vélünk,
ti sárga aggok, gyeplõ-igazítók,
bocsássatok meg most nekünk, hogy élünk,

s ítéljétek meg, mily szép a rigó-fütty
a lármás nyári erdõn, tiszta vízbe
a fürge pisztráng, halvány lány az ágyon,
a vaj, a füge, a piros ribiszke,

mert szent a föld is, jertek, zengedezzünk,
költõk, az élet papjaivá kentek,
gyalázatos, ki káromolni merte,
az élet szent és nincsen nála szentebb,

felétek nyújtjuk ifjú karjainkat,
ártatlan testünk, árva-árva vének,
húsz-harminc évünk, a mi bús bûnünket,
hogy szálljon szívetekbe ez az ének.