Elmennék én még egyszer hozzád,
Ha újra itt a kikelet.
Még egy utolsó tekintet rád,
És azután – isten veled!

Szeretnék ott megnézni mindent,
A hegyet, völgyet, kis lakot.
Hisz nekem ott mind egyenkint szent,
Csodás a legkisebb dolog.

Majd elmennék ki a csalitba;
Ugy van-e ott még mostan is?
Igaz-e az, hogy a patakba
Arany-ezüstből a kavics?

Igaz-e az, hogy medreikben
Fölváltva tej, méz folydogál?
És ott a pázsitos ligetben
Selyem-bársonyból a füszál?

Való-e, hogy tündérek járnak
A rejtelmes vadonban ott?
Érezni a szivárvány lábak
Nyomán a bűvös illatot?

Majd leborulnék a határon,
Megállnék úton-útfelen,
És megölelném mint barátom,
Ki találkoznék ott velem.

A kis kertajtót, minden bokrot,
A szederfát az udvaron,
A “Hattyut”, a hü vén komondort,
Ki nekem ugranék, tudom,

És ott maradna a nyakamban,
Belém fogózva hevesen,
És zokognánk mindketten, halkan,
Szótlan, soká, keservesen…

Ő tán fölöttem, megörülve
Én? – sírdogálva magamon,
Hogy elveszítve, semmisülve
Örökre a paradicsom…

Mert hasztalan! könny, bú mit érnek?
Nem az már ez mind, ami volt;
Nekem nem az; nem a tündérek,
Az én szivem, az itt a holt!

Az ég, az most is oly tündöklő,
Mérhetlen arany oceán.
De lelkem tükörén a felhő,
Visszfénytelen, bús ingovány.

Nem, nem, ne menj, minek? Hiába
Hulló levélnek a tavasz!
Tündérmesés bölcső danája
A temetőnek – fájna az…

Elmult az ifjuság, dicsőség,
Az élet ragyogó dele!
Fejed fölött sötétülő ég,
Körülted ősz baljós szele.

A légen át siró harangszó,
Fekete hollók raja száll.
Szárnyuk verésének hallatszó
Ütemje is: halál, halál…

Olyan nagyot minek kerülnél?
Előtted a sötét rekesz…
Még egy csuszamlás a gödörnél
S mindennek egybe vége lesz…