Haklik Norbert írása Szántó T. Gábor 1945 és más történetek című novelláskötetéről

Szántó T. Gábor könyvei sorra arról tanúskodnak: a szerző nem fél attól, hogy nagy fába vágja a fejszéjét, sőt, mintha kifejezetten szívesen kelne birokra valóságos téma-mammutfenyőkkel. 2014-ben megjelent, Kafka macskái című regénye például a Dan Brown-féle thriller megoldásaitól sem ódzkodva konstruált meg egy alternatív Kafka-életrajzot, amelyről Száz Pál teljes joggal írta a pozsonyi Új Szóban megjelent kritikájában: „olyan szöveglabirintust épít fel, melyben a valóság és a fikció szétszálazhatatlanul összefonódik, hogy a fikció valósága végül a Kafka-kutatók legvadabb álmait is falhoz állítsa.” Szántó T. Kafka-regénye azonban jóval több volt játékos, alternatív történelmi gondolatkísérletnél. Országhatárokon átnyúló nyomozása során ugyanis az elbeszélő a lehetséges zsidó identitásváltozatok térképét is belerajzolta a regény által bejárt térbe. Szántó T. ráadásul a szexualitást is merész tudatossággal használta írói vállalkozásának sikerre vitelében. A Kafka macskáiban a szexjelenetek ugyanis az identitás kérdésével függnek szorosan össze. Az esszé terjedelmi szabadságára (s talán szexuálpszichológiai előtanulmányokra is) volna szükség ahhoz, hogy végigelemezzük: a regény női szereplőinek nemi praktikái miként állnak párhuzamban azzal, ahogyan önnön zsidóságukhoz viszonyulnak.

A szerző legújabb, 1945 és más történetek című novelláskönyvében sem az egyszerű megoldásokat és témákat keresi. Szántó T. a magánszféra, valamint a kollektív traumák terepén egyaránt biztos érzékkel lel rá a megírásra érdemes tabutémákra. A kötet 1945 (Hazatérés) című nyitónovellája – amelynek filmadaptációjával Török Ferenc rendező nemzetközi díjak sokaságát söpörte be – például a huszadik századi magyar múlt egyik legkevésbé feltérképezett időszakába rántja bele az olvasót. A háborúk nagy, látványos tragédiájának katartikus bemutatásánál ugyanis jóval nehezebb írói kihívást jelent azok utóéletének a feltárása – ezért lehet, hogy eddig prózairodalmunk látóterén kívül rekedt az első világégés alatt és után az elszakított területekről érkezett menekültek története, valamint a vészkorszakot túlélő zsidó honfitársaink visszatérése is. Szántó T. Gábor novellájában két zsidó férfi száll le a vonatról egy magyar kisvárosban, ami alaposan felbolygatja a település életét. A két visszatérőről nem tudhatni, mit akarnak, miért jöttek, és a falulakók körében lassan úrrá lesz a félelem attól, hogy felbomolhat a status quo, amelynek létrehozásában még ha az elhurcolt zsidók szomszédai nem is vállaltak tevékeny szerepet, de közülük sokan megtalálták a módját annak, hogy a saját hasznukra fordítsák a kialakult helyzetet.

A két zsidó férfi érkezése olyan dilemmákat vet fel, amelyekben a személyes érdek és a lelkiismeret feszül egymásnak. Ez a drámai helyzet csúcsosodik ki a jegyző, valamint fia, Árpád konfliktusában, aki „néhány esztendeje még segéd volt a drogériában, azután üzletvezetővé, majd papíron tulajdonossá lépett elő, és miután Pollák Imre ezerkilencszáznegyvennégy nyarán családostól eltávozott a faluból (a jegyző mindig így fogalmaz, ha kérdik, de szinte soha senki nem kérdi), maga vitte tovább a boltot.” Hangos, látványos kulminációról szó sincs, inkább hosszú hallgatásokból, valamint az azok közzé furakodó, szűkszavú párbeszédekből bomlik ki a dráma. Szántó T. remek érzékkel ismeri fel a közösség életét felbolygató, váratlanul érkező, ismeretlen szándékú idegen motívumában a rokonságot a westernfilmek jellegzetes alaphelyzetével, és remekbeszabott, merész „műfajtalankodást” visz véghez azzal, hogy tudatosan használja is a zsáner kötelező elemeit, például így: „Míg odabent a kocsmában némán elgondolkodva latolgatják az eshetőségeket, a furcsa menet lassan közeleg a főutcán. A bakon a kocsis és segédje, a platón a rakomány. A kocsi mögött a két kísérő, a főutcát szegélyező házak ablakából riadtan pislogó asszonyok szemében akár két kísértet. Némán mennek ők is, s ha valaki e pillanatban végigpásztázhatná a falut, és egyszerre hallhatná a legkisebb zajokat is, e kísérteties látomáson túl mozdulatlanságot és tökéletes csendet tapasztalhatna. Még odakint, a határban sincs munka e percben, az aratók ebédjük után némán hevernek a búzatábla szélén álló tölgyes árnyas fái alatt, mintha a beszéd is fáradságos munka lenne a tikkasztó hőségben.”

A nyitónovellát követő, A leghosszabb éjszaka című írás szintén huszadik századi történelmünk máig ható, ám irodalmunk tematikai merítésén mégis kívül eső traumáinak egyikét sűríti bele egy magándrámába – abba a helyzetbe, amikor ugyanazon fedél alatt kell töltenie az éjszakát a Csehszlovákiából kitelepített magyar házaspárnak azzal a sváb családdal, amelyiknek a házát új otthonukként kijelölték. Szántó T. ezen novellája is drámaian sűríti egyetlen mikrotörténetbe a közép-európai történelem egyik kevésbé szem előtt lévő fejezetét: a második világháborút követő kitelepítések és lakosságcserék tragédiáját. Szintén a múlt feldolgozatlanságának kérdéseit boncolgatja Az első karácsony, majd Az igazság kedvéért, valamint az Élet, nyugalomban című írás, mely utóbbi értelmezési tartományait tovább tágítja, hogy főszereplőit – akárcsak Wilhelm Busch klasszikusának a társadalmi normákat és az illemszabályokat áthágni mindig kész gyerekhőseit – Maxnak és Moritznak hívják.

Ami pedig a magánszféra tabuit illeti, Szántó T. Gábor novellái ezeket is mindig a társadalom elvárásainak kontextusában mutatják be, legyen szó akár egy falusi leányanya, valamint értelmileg sérült gyermeke tragédiájáról (Szeretet), egy kalandokat kereső tanárnő, valamint két, még a tapasztalatszerzés kezdetén járó fiatal kellemetlen emlékű szexuális háromszögéről (Mirko és Marion), vagy a rabbinövendékről, aki transzszexualitására fokozatosan ráébredve örlődik nemi identitása vállalásának belső kényszere, valamint környezetének reakciói, hivatása, illetve a hitéből fakadó életelvek különféle interpretációi között (Transz).

Szántó T. Gábor írói vállalása sokkal nagyobb annál, mintsem hogy hangzatos válaszokkal traktálja az olvasót. Szövegei ugyanis inkább kérdéseket vetnek fel – elegánsan, hajszálpontos mondatokkal ábrázolt, drámai sűrűségű jelenetekben. Olyan témákat helyeznek el az olvasói figyelem fókuszában, amelyek rendszerint kortárs irodalmunk és közgondolkodásunk vakfoltján landolnak. És tudjuk: bár semmit sem látunk vele, éppen a vakfolt alatt találhatóak a legnagyobb számban idegvégződések.

(Noran Libro Kiadó, 2017)