Haklik Norberttel Ayhan Gökhan beszélgetett

Ayhan Gökhan: 1998-tól 2006-ig többek között az Új Magyarország, a Napi Magyarország, a Heti Válasz és a Magyar Nemzet lapoknak dolgoztál. Mi volt az a pont, amikor úgy határoztál, a legjobb lesz szakítani az addig folytatott újságírói életformával és egy másik országba tenni át a székhelyed, egészen más munkaterületen vállalni állást?

Haklik Norbert: A kiégésre utaló jelek már jóval hamarabb jelentkeztek, minthogy a munkahelyváltás megtörtént volna, tehát komoly dilemmaként torlódott elém a helyzetből való kiút megtalálása. Több okot is említhetnék, amiért végül úgy döntöttem, végleg hátat fordítok az újságírásnak. Például mindig tisztességesen megcsináltam a cikket, időben leadtam, de ha mondjuk harminc-negyven perc múlva véletlenül nekem szegezték a kérdést, miről írtam benne, fogalmam sem volt róla, a végére annyira nem érdekelt már az egész. Amikor az újságnál kiderült, egy multicégnél folytatom tovább, többen azzal riogattak, feladom a szabadságomat, és emiatt az összes, újságírással járó előnyt elveszítem. Én pont fordítva láttam a helyzetet: ezzel a lépéssel tettem szert arra a szabadságra, hogy például nem hívhat fel és szólíthat hadrendbe a főszerkesztő-helyettes a nap bármelyik pontján, ha úgy ítéli, felbukkant valami téma, amit csak én tudok, de adduramazonnal, megírni. Ami még fontosabb: esetemben az újságírás és a szépírás ugyanazt az agyi területet veszi igénybe. A most végzett munkám nem a szépíráshoz szükséges rekeszből veszi ki az energiát. Csehországban korlátlan szerzői szabadságot élvezek, s mellesleg nem lekicsinyelhető szempont az olvasás szabadságának a megőrzése sem. Én döntöm el, mikor és milyen könyvet veszek elő, és közben nem befolyásolja olvasói élményemet semmiféle mechanizmus, amely abból indul ki, milyen részt vállal a szerző az irodalompolitikai-közéleti csatározásokban.

AG: Létezik átjárás a jelenlegi munkád és a szépírás között?

HN: Nagyon is. Egy példa: az informatikai problémák jövőbeli előfordulásának kiküszöbölésére létezik egy root cause analysis nevű módszer, és épp azon kaptam magam nemrég, hogy kritikaírás közben rendre ezt az eljárást alkalmazom. A prózaírás szempontjából is mindenképp sikerült hasznot húznom a jelenlegi munkámból, mert rendkívül logikussá és következetessé tett.

AG: Végső soron az újságírói tudás is megmaradt, nem veszett el.

HN: Jó esetben az újságírás a tudás produktuma. Kell hozzá valamennyi készség és szakmai eszköztár, de ha csak a szakmai eszköztárral rendelkezik az illető, az kevés ahhoz, hogy a szöveg érdekes, magával ragadó legyen. Egy ideális és jól működő világban a hozott tudás, a sajátos látásmód és a tágabb összefüggések tudatos felismerése-láttatása az újságírás motorja.

AG: Most megjelent, A Tallin-Zágráb-Bukarest tengely című köteted világirodalmi kritikákat gyűjtött egybe. Mi alapján állt össze a könyv?

HN: Magyarországon a kultúra, és általában véve a közgondolkodás egyik legnagyobb hátulütője, hogy Trianon óta nyelvi gettóba záródott az ország. A kisebbségi nyelvek közül valamilyen szinten megmaradt a német, míg a többi nyelvi kisebbségünk az országhatáron kívül rekedt. A határon túli magyarok nem hagyhatják figyelmen kívül az adott ország kultúráját, szokásait, sajátosságait. Nincs mese: figyelniük kell egymásra. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt állítom: ez a gondolkodást is erősen befolyásolja. Magyarországon alaphelyzetedből adódóan nem vagy belekényszerítve abba, hogy a másiknak a helyzetébe belegondolj. Ezért is követendő példa, hogy a kultúra minden szereplője, ki-ki a maga eszközeivel, folyamatosan nyitogassa ezt a gettót. Mostani könyvemmel én is ennek a feladatnak kívántam eleget tenni.

AG: Tapasztalatod szerint melyik nemzet irodalma áll hozzánk a legközelebb?

HN: Gondolkodás nélkül a szlovák irodalmat említeném. Egyszer pont ugyanerről beszélgettem a Muzsikás Együttesből ismert Sipos Mihállyal egy budai kiskocsmában. Azt mondta, hogy túl a zenei motívumokon, az olyan, úgynevezett ősi gesztusok, mint egy-egy érzelem által kiváltott, automatikus reakció, a két nép esetében szintén megfeleltethetőek egymással. A magyar olvasó számára bármiféle dekódolás nélkül is teljes mértékben érthető és élvezhető a kortárs szlovák irodalom. Jelenleg különben számtalan izgalmas dolog történik az ottani irodalomban. Alakulófélben van a szlovák irodalom, és főleg a női írók zöme vállal ebben oroszlánrészt. A kortárs szlovák szerzők közül hadd említsek egyet: Veronika Šikulová például könyveiben gyakran nyelvi szinten is „visszaél” a magyar és szlovák nyelv keveredése-keverése által megnyíló lehetőségekkel. Ez még hagyján, mert román példákkal is előrukkolhatnék, például azzal, ahogyan a román Radu Ţuculescu helyezte kalotaszegi magyar környezetbe Öregmama történetei című regényét. A kultúra szintjén egész Közép-Európát újra lehetne teremteni, és a kortárs irodalom mintha egyre inkább felnőne ehhez a feladathoz.

AG: Minden népnek saját gasztronómiája, minden népnek saját humora van. A kortárs magyar irodalomból ismert humor mennyire van ínyedre?

HN: A kortárs magyar irodalom az irónia és a szatíra fellegvára. Ami fájó hiány, az a kedély. Nem különben a lengyel és a magyar humor azonos: fekete, pesszimista, a jó dolgokban is a rosszat kereső. A csehek humora messze másmilyen, azt hiszem, senki előtt nem szorul bemutatásra, elég, ha csak a Menzel-filmekre vagy Hrabal írásaira gondolunk.

AG: Brnóból könnyebb rálátásod van a kortárs magyar irodalomra, az itteni irodalmi élet működésére? Akkora távolságból tisztábban láthatod a helyzetet, mintha nyakig benne lennél a Magyarországon folyó irodalmi játszmák és alkuk sűrűjében, nem?

HN: Én személy szerint az irodalomban, és nem az irodalmi életben veszek részt. A többivel a kiváltságos helyzetemből adódóan nem foglalkozom. Szabad ember és szabad olvasó vagyok.

AG: Korábban ez másképp nézett ki?

HN: Persze, ez nem is lehet kérdés. Ma már bánom, de egyszer-egyszer talán túlzásokba is estem. Az egész mechanizmusából, a magyarországi vitakultúrából a gondolkodást hiányolom mindennél jobban. Attól még, hogy egy-egy írótársammal együtt ücsörgök a kocsmában, ő még nem lesz Homérosz, mint ahogy én sem válok egyszeriben azzá, ha meghívom őt egy sörre. Brnóban élve azt a luxust élvezhetem, hogy az irodalmat olvasom, és nem azt, ami hébe-hóba történik körülötte.

AG: Tavaly Tom Hanks a vizek felett című novellásköteted, idén pedig a kritikaköteted látott napvilágot itthon. Ha jól sejtem, honvágyad van.

HN: Ezt azért nem állítanám. Arról van szó, hogy mostanra gyűlt össze annyi kritika, hogy kötet formájában megjelenhessen. Jól érzem magam ott, ahol vagyok – magánemberként a brnói hegyoldalban, szerzőként meg az olvasó könyvespolcán és a folyóiratok lapjain. Egyáltalán nem zárja ki egymást a kettő.