Olvasás közben

Sokan felháborodnak rajta, ha ellopják szakmai ötleteiket, utánozzák őket, holott csak az elismerés jele. Nem szabadalom vagy találmány kérdése. Mégis mindenki érti, tudja, honnan származik, kinek az uszálya.

Voltak már művészek, írók, sőt sztárok is számosan, akiket utánoztak, mert iskolát teremtettettek, mi több, divatot.

Azért nem kell felháborodni az epigonokon, mert ők inspirálják az alkotót. Csak addig fejlődőképes bárki, amíg az utánzói előtt jár egy lépéssel. Mert ha már nem őt utánozzák, akkor mást keresnek helyette, aki érdekesebb, innovatívabb.

Eredeti ötleteik persze sose lesznek, a létrehozott kópiáik sem hosszú életűek, egész létezésük indigóból vegyül halovánnyá, el lehet lézengeni a második vonalban így, ezért kell megértéssel tekinteni rájuk, ha néha beléjük botlunk. Az érdeklődés ugyanis nem kölcsönös, mivel mindenki előrefelé tájékozódik, nem pedig hátra. Az ember kerüli a másolókat.

Földessy Gyula írta 1923-ban a Nyugatban, hogy „az eredeti talentum és az epigon között az a különbség, hogy az előbbi csak önmagát találja és találhatja föl másban, az epigon pedig egy idegen költői egyéniség reményeit véve föl magába sohasem képes igazában magamagát revelálni”.

Azok válnak kortalanul hitelessé, akikre érdemes figyelni, mert valami egészen mást csinálnak, igazán újat, őket érdeklődéssel figyeli az ember. A permanens átváltozás mestereitől progresszív alkotásokat várunk, nem pedig meghaladott ifjúkoruk irodalmi divatjának nosztalgiáját. Bárcsak gyakrabban kapnánk fel a fejünket. Ha valóban történik valami új a könyvükben.

Csak azért akad meg a szemem az egyik Kossuth-díjas író cikkén, mert ezzel a mondattal kezdődik: „Hosszabb-rövidebb bibliográfiákat tanulmányozok.” Kétségtelen: van, akié hosszabb, míg másoké rövidebb. Amúgy meg elég ingerszegény időtöltés az efféle „tanulmányozás”. A telefonkönyv kicsit érdekesebb.

Néhány sorral lejjebb már azt olvasom, hogy „önéletrajzokról” van szó. Tehát biográfiákat kellett volna írnia. Amúgy meg engem sem érdekel már az egész, ha a szerkesztő sem tartotta arra érdemesnek, hogy elolvassa és javítsa.

Most vettem az Ünnepi Könyvhéten egy novelláskötetet. Ezt olvasom benne: „A fiú, nem túl magas, cserébe rugalmas és fürge, ezalatt már két házzal odébb jár.” Az „odébb” helyett én cserébe azt írnám, hogy odább, a „cserébe” helyett pedig azt, hogy ráadásul.

Már nem bosszantanak a sajtóhibák sem. Egy másik írásban azt olvasom, hogy „jól esett nekem”. Nekem bizony nem esett jól. Azért nem bosszankodom a sajtóhibákon, mert már ösztönösen lapozok tovább, ha ilyesmivel találkozom. Egyszerűen nincs kedvem a stílustalan szövegkátyúhoz.

Lehangoló ez a minden úgy jó, ahogy van hozzáállás. Ha nincs semmilyen szakmai visszajelzés, akkor az olyan, mintha mindenki párhuzamos sávokban közlekedne. Úgy teszek, mintha nem is láttam volna. Inkább felülemelkedem rajta, és már egyetlen nevet sem írok le, mert a legapróbb észrevételen is vérig szoktak sértődni.

A kommunikáció hiánya kényelmesebb. Mindenkinek akad fontosabb dolga annál, mintsem hogy erőt vegyen magán, és mondatokba foglalja azt, ami másoknak is tanulságos lehet. Lassan mindennemű kritika „társadalmi munkának” számít.

Kontra Ferenc