A görög szobrászat legtöbb alkotójának neve az ismeretlenségbe vész. A kevés kivétel egyike Trallészi Apollónios, aki Apodomórosz fia volt, a késő hellenisztikus művészet képviselője. Rodoszon élt, és fivérével, a szintén szobrász Tauriszkosszal együtt alkotta meg a Dirkhé bűnhődése című szoborcsoportot, melyet később a római hódítók Nápolyba vittek, ahol ma a Régészeti Múzeumban látható. Azért szignifikáns az említett konkrét példa, mert ahellenizmusnak is volt naturalisztikus korszaka, s benne több olyan szobor keletkezett, melyet csak napjaink esztétikai felfogásával lehet a szó hagyományos értelmében szépnek nevezni, annyira élethűen formázzák a nyerset és olyan pontosan a rútságot, hogy mostani fogalmaink szerint szépnek számítanak, így lehetnek szirének idős hölgyek is, mert a műalkotásbelső törvényei uralkodnak rajtuk: vigyáznak egyensúlyukra, körüljárhatóságukra, és arra, hogy a szobrász merészsége az anyag adta lehetőségek között maradjon.

Legegyszerűbben így vezethető vissza a forrásokhoz Peyton Bradford Parker (1958) szobrászművész, egyetemi tanár alkotói munkássága, aki jelenleg saját művészeti stúdiót vezet Baltimore-ban. A mai szirének éppen az ő szobrai.

Szerinte nemcsak az európai kultúra bölcsője volt Nagy Sándor birodalma, hanem az egyetemes művészeté is, amit talán azért reprezentál legszembetűnőbben a szobrászat, mert leginkább ennek egyes emblematikus alkotásai váltak közismertekké. Nyilván a filozófia és az irodalom területéről sem szabad megfeledkeznünk, de lássuk tovább, hogyan alapozza egy mai szobrász a hellenizmus hagyományaira a munkásságát: Parker művészettörténeti előadásokat tartott európai egyetemeken (Londonban, Rómában, Párizsban, Heidelbergben), melyeket kötetbe gyűjtve – a pennsylvaniai Academy of the Fine Arts kiadásában – ma az Egyesült Államokban is tankönyvként használnak.

Az első fejezet arra az elméleti felvetésre épül, hogy a görög társadalom szűkebb rétege, a tehetősebbek bölcselőket fogadtak fiaik mellé, bízva abban, hogy az általuk nyújtott világmagyarázat és szépségideál eloszlatja a kételyeiket, ugyanakkor neveltetésük és műveltségük révén megbecsült helyet vívnak ki az akkori világ legcivilizáltabb társadalmában. A művészetfilozófia a „tökéletesbe” vetett hitetet tartotta mértékadónak.

A képzőművészet pontos megfigyelései kevésbé dokumentáltak, a rajzokból szinte semmi nem maradt fenn, holott Parker azt feltételezi, hogy ilyenek nélkül nem készülhettek volna el a ma ismert legkiválóbb szobrok, amint ahogyan azt a későbbi római, majd a reneszánsz mesterek keze megörökítette.

Tehát magának a szobrászatnak is volt folyamatosan egy rekonstrukciós kísérleti iskolája. Emlékezzünk csak vissza az itáliai mesterekre, akik a görög szobrok maradványait újra összeillesztették, sőt elképzeléseik szerint kiegészítették őket, rekonstruálták hiányzó testrészeiket, elképzelték, hogyan nézhettek ki eredetiben. Ezáltal tanultak is azoktól, akiket mestereikként tiszteltek. Megvolt bennük egyúttal az a szakmai alázat, hogy más színű anyagot használtak a „protézisekhez”, hogy szemmel is jól látható legyen, mit tettek hozzá, illetve lehetővé tették az utókor számára, hogy eltávolíthassák azt, amit hozzáköltöttek. A mai szemlélet inkább a torzót tartja hitelesebbnek.

A szobrászat későbbi irányzatai között elsőként a romantikusok, majd az avantgárd fedezte fel annak lehetőségét, hogy maga a torzó is lehet koncepció.

Parker professzor valódi hivatása a szobrászat, tehát azokról a gyökerekről beszél, melyek saját művészetét is táplálják. Az elméleti háttér a szobrain is tükröződik. Egyszerűbben fogalmazva: azt mutatja be kiállításain, hogy a hellenizmus szellemisége máig ható tendencia. Saját, kartonra rajzolt vázlatai önmagukban is torzók, soha el nem készült alkotások, vázlatok. Ez is éppúgy része a szobrászatnak, mint a félig elkészült alkotás. Mindegyikből látható példa a kiállítótermeiben.

Végül nem hagyható figyelmen kívül az anatómia meghatározó szerepe. Anatómia nélkül nem érvényesülhet az emberi test felépítettsége. Nemcsak képzőművészek vallják, hogy a tökéletesség és a szépség a csontvázzal kezdődik. Az általa vezetett művészeti stúdióban, a Howard Community College-ban hallgatóival Anatómiaóra címmel állandó kiállítást hoztak létre, amely azt mutatja meg, hogy a hagyományos műfaji keretek tarthatatlanok: az installáció, a vázlat, a szobor, a keret, mind részei annak a folyamatnak, amit művészetnek tekintünk, és valójában soha semmi nem készül el, csak valahol útközben marad, ha a tökéletesség és az örökkévalóság a kitűzött cél.

Kétségtelenül érdekes látványt nyújt a tan-, illetve boncteremre emlékeztető belső tér, ahogyan a csontvázak magukra öltik izmaikat, hús-vér szobrok lesznek, és van közöttük olyan is, ami még nem kész, még a csontja is kivan. De egyszer majd minden a helyére kerül, a végső ars poetica pedig nem lehet más, mint az, hogy minden test szép.

Kontra Ferenc