Petőcz András írása Gáspár Ferenc Janus – Trubadúrvarázs című regényéről

Gáspár Ferenc rendhagyó történelmi regényt írt, és ezzel kockázatos útra is lépett, hiszen a történelmi regények esetében hajlamosak vagyunk konzervatív olvasókként kezünkbe venni egy-egy művet. A formabontó megoldásokat általában rábízzuk a kifejezetten experimentális, vagy extravagáns alkotókra, és az ilyen jellegű művek kedvelőire. Mégis, Gáspár Ferenc, tőle talán szokatlan módon, kettőzött, vagyis kettős történet, történetek olvasására biztat minket. Ahogy haladunk előre a regényben, hol Mátyás idejében járunk, hol pedig mintegy kétszázhetven évvel korábban, Imre király udvarában. Az egyik fejezetben még Janus Pannonius vitatkozik Galeotto Marzióval, hogy a következő fejezetben Ádám, a trubadúr gáláns vagy éppen kevésbé gáláns kalandjaival ismerkedhessünk.

Mindez persze jórészt fikció, a fantázia szüleménye, Gáspár Ferenc írói szabadságának szép lenyomata. A könyvben a személyek egy része valóságos, a történelmi események is úgy zajlottak, ahogy a szerző tálalja, de Ádám, a trubadúr nem létezett soha, vagy legalábbis nem tudunk ilyen nemes ifjú létezéséről, és Janus Pannonius néhány kalandja sem éppen úgy történt, ahogy az író elképzeli, megálmodja. Igazi Janus-történet születik tehát ebben a sajátos, majdhogynem „experimentális” regényben. Megismerhetjük, hogyan is próbálja rábeszélni a Janus-arcú Janus Pannoniust barátja, Galeotto Marzio arra, hogy az anyanyelvén írjon verset. Láthatjuk, miként kínlódik egy örökké vívódó, örökké a jobb megoldást kereső egyházi személyiség önmagával és a cseppet sem egyházi személyhez méltó vágyaival. Megtudhatjuk, milyen is lett volna a szerző szerint a magyar nyelvű trubadúrköltészet valamikor, Imre király udvarában, ha lett volna, s hogy talán-talán magyarul álmodott az első, még latinul író költőnk, Janus Pannonius, és talán-talán magyarul írta álmában azokat a verseket, amelyeket a valóságban nem írt meg soha.

Szürreális világot teremt új regényében Gáspár Ferenc, amely mintegy észrevétlenül mosódik össze a valósággal. Janus Pannonius, Pécs püspöke szerelmes lesz – ez persze még nem áll messze a valóságtól, vagy éppen a történelmi hűségtől –, és ettől a szerelemtől lírája újra lendületet kap. Ahogy az izgalmasan megírt, sokszor fordulatos cselekmény bonyolódik, azon kapjuk magunkat, hogy már nem tudjuk, ki is írja az újabb Janus-verseket, maga a költő, vagy éppen a kétszázhetven évvel korábbra datált trubadúr. A szerző elhiteti, hogy akár Janus Pannonius is írhatott volna ilyen verseket, és talán írt is – miközben tudjuk jól: e versek nagyon is maiak, valójában Diószegi Szabó Pál munkái, amelyeket történelmi regényéhez vett kölcsön Gáspár Ferenc.

Posztmodern történelmi regény? Esterházy Péter Termelési-regénye, az ottani kettős történet, mint ihlető forrás? Mennyire van létjogosultsága az ilyen jellegű formabontásnak egy látszólag hagyományos, konzervatív közegben?

Ahogy olvassuk Gáspár Ferenc művét, ahogy lebilincsel maga az eseménysor, úgy érezzük egyre inkább azt, hogy másképpen nem is lehetett volna írni Janusról, csak így. Pontosabban fogalmazva, így is meg kellett írni Janus Pannonius történetét. Szürreális látomások, kétarcúság, és egy hajdani, nem létezett trubadúr kissé zavaros élete – mindez ott van, ott lehet Janus Pannonius egész személyiségében.

Döbbenetes, milyen erővel idéződik fel az első magyar költő alakja a különböző kortárs irodalmi művekben, napjainkban. És döbbenetes az is, hogy ez az alak, ez a személyiség, akiről korántsem tudunk mindent, mennyire szimbolikus is lett az utóbbi években – bizonyos fokig az európaiság és magyarság egymástól el nem választható egységének szimbóluma. Lapozgatva Gáspár Ferenc kiváló történelmi regényét, nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a Janus Pannoniusról alkotott kép gazdagodott, erősödött.

(Historycum Kiadó, 2017)