Gabriel García Márquez lényegre törően fogalmazta meg regénycímében: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Ha kibeszélhetnék a saját könyvemből, akkor azt mondanám az olvasónak: amikor ismétlődésekre, átfedésekre és felülírásra bukkansz, az mindig annak a küzdelemnek az eredménye, hogy közelebb kerüljek ugyanahhoz a gondolathoz, aminek kifejtésével még mindig nem vagyok megelégedve. Mintha valaha is megszabadulhatnék attól az alapvetéstől, amely sarkítva így mondható ki: minden, mi velem történt, a papíron folytatódik, ott bontakozik ki, ott alakul, velem együtt át- meg átírja önmagát. Senki más nem tud a hősöm lenni, mint én magam.

Ösztönösen riaszt, hogy méltatlan apróságok útvesztőjébe tévedjek, igyekezzek valamilyen elvárásnak megfelelni, pl. annak, hogy milyen legyen egy kamaszokról szóló regény. A Gimnazisták című regényem esetében végképp nem akartam anekdoták aprópénzére váltani a fikciót sem. Negyven év múltán is élénken emlékszünk mindenre.

Még kéziratkorában beszélgettünk a regényről egy szűkebb társaságban. Összehívtam egykori gimnazista barátaimat, hogy mondják el véleményüket, vállalható-e a regény. Számos kényes részletet tartalmaz élő emberekről. Addig nem mehettek haza, amíg el nem olvastátok, és ezt meg nem beszéltük, mondtam nekik. Ezzel telt egy hétvége. Volt, aki a padláson olvasott, volt, aki a kertben. Arra számítottam, hogy kihúzatnak belőle ezt-azt. De nem így történt. Mindenkinek az emlékezetéből előkerült egy-egy történet, és a leghatározottabban utasítottak, hogy tessék ezt meg ezt is beleírni. Megtettem. Nem ment fel engem ugyanis az, hogy mennyi mindent elfelejtettem, és ami megtörtént, az nem fikció. Feltettem a kérdést, hogy szerintük a regénynek hány százaléka valóságos. Pálfalvi Lajos barátom, aki aregény egyik főhőse, erre azt válaszolta, hogy nagyjából a háromnegyede.

Már azt hittem, csak engem foglalkoztat ilyen megszállottan, hogy hány százalékban tartják akár az érintettek igaznak, akár százalékban kifejezve. Nem vagyok egyedül ezzel: hozok a megszállottságra egy friss példát valaki mástól. Marek Kochan lengyel író 1969-ben született, A pék fia című hosszabb elbeszélésében maga teszi fel a kérdést, hogy „mennyi igazság legyen egy szövegben, hogy valóságosnak tűnjék, és mennyi lehet benne a kitalált”. Míg én bizonytalankodtam, az ő válasza nagyon határozott: „Harmincnyolc százalék. Ennyi igazságnak kell lennie ahhoz, hogy a szöveg valóságos legyen. A maradékot kitalálhatod. Amennyi a száz százalékból hiányzik.”

A felvetés akkor is jogos, ha az irodalomelmélet nem tartja mérvadónak, az olvasót viszont érdekli. Ilyen példám is van: nemrég egyik ismerősöm azzal állított meg, hogy mutassam a kezem. Őszintén meglepődtem rajta, hogy mit akar, de szó nélkül előrenyújtottam. Mire kíváncsi? Gondoltam, meglátszik, hogy nem járok manikűröshöz.

Kiderült, olvasta a Mélységek fekete halai című elbeszélésemet, amelyben gyerekkori emlékemet elevenítettem fel, amikor borogattunk a kanálisban. Ki akartam venni a kosárból a törpeharcsát, bekapta az ujjamat, ijedten rántottam ki a szájából, és a horgonyszerű ragadozófoga kitépett egy darabot a mutatóujjamból. Leírtam, hogy ma is meglátszik a helye. Ezért kérte a kollégám, hogy mutassam meg, hol van. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha nem tudom megmutatni a heget. Ugyanakkor boldog voltam, hogy számos életrajzi vonatkozásból éppen ezt, csak ezt akarta ellenőrizni.

Kontra Ferenc