Kemsei István írása Csender Levente Örök utca című novelláskötetéről

Talán a novella műfaja az egyetlen az irodalomban, amire egyáltalán nem, vagy csak alig hatottak az egymást követő, különféle modernnek mondott irányzatok. Meglehet, hogy a rövid történet vagy a nagyon is személyes kötődésű látásmódok okán, talán más okból, ki tudja. Alapvető tény viszont, hogy a novella szerkezeti felépítése, az „életes” alaptéma, az életből kimarkolt vékonyka, ámde nagyon is jelentős és könnyen általánosítható szelet rajzának technikája Boccaccio óta nemigen változott. Mint ahogy az sem, hogy a novella lehetséges világa minden műfajok közül a lehető legközelebb áll a valóság világához, nemkülönben a költészethez. Ez jó is, rossz is annak, aki novellaírásra adja fejét. Mert csakis jó vagy kiváló novellistának, vagyis prózaköltőnek érdemes lennie. A közepes vagy a rossz novella ugyanis unalmas, vagy ami még elkeserítőbb: érdektelen.

Csender Levente viszont nagyszerű novellista, Örök utca című novelláskötete pedig kitűnő könyv. Nem utolsó sorban novelláinak jellegzetesen rövidmondatos, pergő stílusa, élményvilágának árnyalt, lényeglátó mivolta miatt.

A Székelyudvarhelyen született prózaköltő zsigereiben hozta magával mindazt az életbőséget és szemléleti élességet, ami Tamási Áron, vagy még régebbről, az erdélyi magyar emlékírók óta annyira jellemző a táj szülötteire. Novellái miről is szólhatnának, ha nem az értékveszteségről, az értékveszteség különböző fokú módozatairól, s a kipótolhatatlan hiányról, amit ezek a sorozatos veszteségek okoznak? Közelebbről az embert megtartó gyökerekről, a hajszálgyökér-szálak egyenkénti elszakadásáról, amelynek következtében az egyén a megváltozott körülmények hatására nem új emberré válik, hanem individuumként megsemmisül.

Az ember érzékeny lélek, ki van téve a közvetlen környezet és az azt mozgató történelmi tényezők hatásainak. Eredendő hajlamai szerint bármennyire szeretne otthonos – „megszentelt” – térben és időben élni, sosem menekülhet a külső erők személyiséget roncsoló hatásai elől. Sorsa a legrosszabb esetben a bukás, a szétszórattatás, a személyiség halála.

Az „örök utca” kétségbeejtően egyirányú, keskeny és végeláthatatlan, azon vonulnak az identitásukat vesztettek (Villa Nirvana; Csörögefánk), együtt azokkal, akiknek soha nem is volt identitásuk (Üzbég mazsola), az önsorsrontók (Szilárd papa; Aki jön az Úr nevében; Termik), a sorsukban elveszettek (Mágus; Lillácska, avagy egy karrier ívelése; Éhes ember; Szalona; Fény), de ott menetelnek a maradék makacs értékőrzők is (Zabfosztók; Repülj madár, repülj) közösen azokkal, akiknek végérvényesen elvált az útjuk egymástól (Folyami emberek).

Akárhogy is, az Örök utca novelláskönyv középponti problémája a múlttal vastagon megterhelt, behintett jelen, azaz: „Az árnyékát senki nem hagyhatja el” – ahogy a japán mondás tartja. Nem is olyan egyszerű a világ más helyein másnak lenni, nem törlődnek soha a bevésődött emlékek. A kötet nyitó- és zárónovellája is ezt tanúsítja. A két „bosszúnovella” (Villa Nirvana, Folyami emberek) katarzis nélküli zárlata, vagyis a jogos bosszú elmaradása, a lezáratlanul, sőt: lezárhatatlanul maradó múlt annak a világnak tükörképe is, amelyben élni kényszerülünk: „a múltat nem lehet végképp eltörölni […] akkor is itt van, ha nem akarjuk, és akkor is átszivárog a következő generációba, ha elzárjuk előle.” (Köpésnyire a múlttól). Lehetne ez Csender Levente könyvének mottója is akár.

(Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2017)