Végre ott álltam a villa előtt, amelyben az író új életet kívánt kezdeni, megpróbált beilleszkedni, elfogadni új környezetét minden ellentmondásával együtt, igyekezett megismerni és megkedvelni a szomszédjait. Én pedig gyömöszöltem magamba a kételyeimet: hogyan gondolhatta ez a finom ízlésű alkotó, hogy majd itt gyökeret ereszt. Akinek addig a művészvilág volt a természetes közege, színésznők körül legyeskedett, kávéházak kedvelt írója volt, és minden ízében a kultúrához kötődött, itt méltán gondolhatta, hogy talán idegenben is bekapcsolódhat az irodalmi élet vérkeringésébe, kaphat olasz állampolgárságot is. A tervei racionálisaknak, részben bizakodóaknak tűntek 1949-ben: „Itt tudok majd dolgozni, ha éppen hagynak, s tudom azt is, mit akarok itt dolgozni: a Polgár vallomása, a San Gennaro vére, a színdarab az angyalról és az ördögről itt alakot kaphat, s nem lehetetlen, hogy ennek a szobának magányában, szemközt a tengerrel és a szórakozottan pipázó Vezúvval egy napon megírom az Utolsó Ítéletet is. Mindehhez van még erőm. Más kérdés, hogy ez a teljes siketség, amely írásaim körül van, nem fojtja-e belém, elébb-utóbb, a szót.” És valóban nekilátott: először megírta politikai nézeteiről vallott legszemélyesebb esszéjét, amit valóban az Egy polgár vallomásainak folytatásaként gépelt papírra – más kérdés, hogy a bőrönd alján maradt, és csak posztumusz jelent meg Hallgatni akartam címmel. De megírta a San Gennaro vérét, ami az egyik legerősebb regénye lett. Nagyon is reális esélye lett volna annak, hogy ez a könyv itáliai hírnevét megalapozza. Bárhova fordult azonban vele, mindenütt visszautasították. Naplójában 1952-ben már arról írt, hogy életútja a kudarc felé tart: „Bizonyosan nehéz feladni ezt a posillipói függetlenséget. De bizonyos az is, hogy ennek a függetlenségnek igazi értelme, amit ebbe a naplóba írtam a napon, amikor hírét kaptam, hogy az olasz hatóságok megadták számomra a soggiorno indenterminata-t: jogot kaptam arra, hogy akkor és arra az olajfára kössem fel magam, amelyikre akarom.” A New York-i, másfél évtizedes kitérő után, második nekifutásra sem valósultak meg olaszországi tervei.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem mondanánk el, hogy nem sokkal a halála után éppen az olaszok indították el a világhírnév felé A gyertyák csonkig égnek kiadásával. Az olasz fordító gondolta végig először, hogy ez a cím nem a legszerencsésebb. Elavult és erőtlen. Akkor is, ha Márai varázsmondatának tekinthető, alig van ugyanis olyan regénye, amiben ne szerepelne a kifejezés. A parázs azonban telitalálat, mert a regény központi motívumára utal. Az olasz sikernek köszönhetően adták ki a németek is a Die Glutot, aminek alapján a színmű is készült, először az angolok mutatták be.

Ott álltam a villa előtt, és végiggondoltam mindezt, miközben az épületet néztem. Körbefordulva észreveszem, hogy figyelnek a szemközti villából, kíváncsian, csodálkozva, talán mások is jöhettek már ide, akik körbefényképezték ezt a helyet, és a helybeliek értetlenül figyelték, hogy mi lehet ebben olyan érdekes, hogy érdemes legyen megnézni a kifényesedett kockaköveket, ahol egy író naponta járt-kelt, és mit látott, ha felfelé ment, egy aprócska szentély felé, vagy éppen a lépcsőn le, ami éppen olyan, mint bármely mediterrán városban, utcára lógó gránátalmafákkal, passionfruittal, mirtusszal, mindezek egybefutva, mint felénk a repkény. Mediterrán az is, ahogyan a száradó alsóneműk lógnak az ablakokban, a virágládák közé kifeszített kötélen.

Kontra Ferenc