Részlet Voloncs Attila regényéből

Régen lehullott már az első hó is, de továbbra sem tudtam semmit se a bátyámról, sem Liliről, sem Józsefről. A várakozás engem is hasonlóan kezdett már emészteni, mint Esztert, illetve, hogy úgy mondjam, engem most már jobban, mint őt, aki lassan-lassan belenyugodott, hogy a bátyám soha nem fog hazatérni, mi több, a jövőt kezdte tervezgetni. Azt mondta, minél előbb be kellene váltani azt az aranyrudat, de én ettől eltérítettem, mondván, hogy a pénz értéke még mindig nem stabil, így azzal várnunk kellene. Ekkor a munkakeresés ütött szöget a fejében. Dolgoznia kell, lassan kezd magára találni a város, biztosan lesz majd álláslehetőség egy nőnek. Vagy épp ellenkezőleg? Sokat morfondírozott ezen, s kérlelt, hogy ne hagyjam őt egyedül, legalább a tanév végig várjak, ne menjek még haza Erdélybe. Azt válaszoltam, nem indulok el, míg levelet nem váltottam anyámmal, s ettől megnyugodott kissé, de azért megesketett, hogy júniusig nem megyek el, akármi is legyen.

Akkor gondoltam bele először igazán, hogy kerek egy éve vagyok már itt. Emlékszem, mennyire idegenkedtem először tőle, Esztertől, hogy arra gondoltam, csak azért tartja a bátyám, hogy nemi ösztöneit kiszolgálja. Aztán egy séta a hóesésben közel hozott minket egymáshoz, majd egy szilveszteri éjszaka a lehető legközelebb. Később jött a bátyám elfogatása, a nehéz napok, amíg börtönben volt, aztán az örömteli szabadulás, a Tanácsköztársaság alatti boldog Eszter, illetve, az egészen addig boldog Eszter, míg a bátyám a frontra nem ment. Ezek után következett az aggódó, majd a rettegő Eszter, közben persze volt féltékeny Eszter, de még koplaló Eszter is. De mindvégig jó volt hozzám, bármi is történt.

S mindvégig ott volt valaki más is, akit nem sokkal Eszter után ismertem meg, akit napokig lestem, aki először eltaszított, majd magához szorított, azt súgva, hogy végig rám várt. Ő is volt makacs és féltékeny, s oly sokszor húzódott el. De végül mégis nekem adta magát, miután csak kevéssel, de megelőztük az önjelölt terrorfiúkat a búvóhelyen. Aztán hónapokra eltűnt, s mikor visszajött, valami egészen különöset és csodálatosat adott. Hogy aztán újra eltűnjön, immár semmiféle nyomot nem hagyva. Ki érti ezt?

Többször is jártam a villánál, de ott is semmi. Egyetlen Krasznahorkait, egyetlen inast, de még fényt sem láttam sehol. Utóbb már be sem mentem, furcsamód nem volt szükségem Lili illatára, úgy éreztem, inkább fájna már, mint jólesne.

Közben fogytam, ami nem csoda, hiszen csak piszkálgattam az ételt mindig, és – szégyen bevallani – egyre többet ittam, a cigarettát is egyre jobban kívántam.

A tizennyolcadikára virradó éjjelen is egy ilyen álmom volt. Valami hihetetlenül erős cigarettával kínált engem Alfonz, én meg beleszívtam, letüdőztem, majd elkezdtem köhögni, pedig még sohasem köhögtem tőle. Úgy rémlett, órák óta fulladozom már, mire felébredtem. Elég rendesen kivert a veríték, beletörültem az arcomat a takaróba, majd kiugrottam az ágyból. A reggel mindig egy új remény, minden reggel van rá esély, hogy a postaládában egy levelet találok valakitől, legyen az bárki is a nekem hiányzó személyek közül.

Ma is gyorsan magamra kapkodtam hát a ruháimat, meg sem mosakodtam, rohantam le a postaládához, de nem találtam benne semmit. Még egy átkozott hivatalos iratokat rejtő borítékot sem, mert hiába vezettek be új választói törvényt még novemberben, s adtak Magyarország történelmében először szavazati jogot a nőknek, a szabályok szerint csak harminc év fölötti asszonyok járulhatnak az urnákhoz, szemben a huszonnégy év felett már választópolgárnak számító férfiakkal. Eszter tehát nem szavazhat a januári választásokon, de ez volt az utolsó gondolat, ami eszembe jutott a postaládánál állva.

Miután átéltem azt a csalódást, amit az utóbbi időben nap, mint nap, visszafele indultam, egyszerre érezni kezdtem a hideget is, a szelet is, észrevettem a megkásásodott havat is, nem volt már kellemes idekint lenni. Ekkor valaki megzörgette a kaput. Be volt zárva, így hiába nyomta le teljes erőből az illető a kilincset, nem juthatott be.

– Ki az? – kérdeztem hangosan.

– Gergő! – felelte a hang, ami valóban Gergőé volt. Kinyitottam a kaput, beengedtem.

– Siess, vegyél utcai ruhát! – mondta, alighogy belépett.

– Minek?

– Akasztás! – mondta türelmetlenül – a Margit körúton. – S már topogni is kezdett. – Eddig már meg is kezdték. Hogyhogy nem készültél te rá? Hiszen mondtuk neked tegnap az iskolába’!

Való igaz, hallottam, amint múlt héten beszéltek a fiúk arról, hogy valamelyik nap kivégzések lesznek, hogy többet felakasztanak a Szamuely hóhéraiból és a Cserny-különítmény tagjai közül, de egyrészt olyan fásultság vett rajtam erőt az utóbbi időben, hogy nem törődtem vele, meg sem fordult a fejemben, hogy megnézzem, s hétfő óta téli szünet van, a fejemből is kiment az átunatkozott és átábrándozott napokban.

– No, kapj magadra valamit és gyere gyorsan!

Kelletlenül mentem be a házba. Nem sok kedvem volt az egészhez. Nyolc óra volt, ami nekem meglehetősen korán van, főleg vakáció idején. De odakint a hideg levegő felfrissített valamelyest, amint Gergővel haladtunk az utcákon. Kilenc óra is volt már, mire a Margit körútra értünk, Gergő unszolására így is villamosra kellett szállnunk a gyorsabb haladás érdekében.

– Nyolcvanöt szám alatt van a fogház, annak az udvarán lesznek, vagy inkább vannak már az akasztások. De mi nem oda megyünk, oda csak jeggyel lehet bejutni a nézőközönségnek. Hanem Misi ismer egy leányt a fogházzal szemben levő tömbház legfelső emeletén. Nagy szerencse ez, az ablakokból ugyanis állítólag éppen rálátni a fogház udvarára!

Hiába a csípős reggeli levegő, még mindig valósággal bevonszoltam magamat a tömbházba, s míg Gergő hármasával szedte a lépcsőfokokat, addig én jócskán lemaradtam mögötte, s mire felértem a harmadikra, már bent is volt, csak az ajtót hagyta résnyire nyitva nekem. Beléptem, odabent úgy tetszett, mintha Misi minden egyes barátját meghívta volna ide, akasztást nézni. A többiek az ablaknál tolongtak már mind, éppen csak hátranéztek az ajtó csukódására, futólag üdvözöltek, s már fordultak is vissza, hogy tovább nézzék az eseményeket.

Özvegy és leánya az asztal mellett ültek, ölbe tett kézzel, az anya szúrós tekintettel nézett a szégyenkező lányára, aki ennyi fiút idecsődített. Mikor beléptem, felém is küldött egy megvető pillantást, no, még ez is, hányan jönnek még? Halkan köszöntem, a lány visszaköszönt, az anya tüntetően elfordította a fejét, de ezzel egyúttal az ablakoknál tolongó seregre esett a tekintete, így inkább bosszúsan visszanézett rám, és mogorván felém biccentett.

Én is az egyik ablakhoz léptem, kezet szorítottam néhány fiúval, olyanok is volt köztük, akiket nem ismertem, nem mutatkoztunk be egymásnak, csak valamivel mélyebben ástuk a tekintetünket egymás szemébe, ezzel meg is volt az ismerkedés, egyet-kettőt tolva a körülöttem állókon valamivel közelebb furakodtam az ablakhoz, és lábujjhegyre emelkedve kinéztem rajta. A fogház udvara távol volt, de azért valóban szép kilátás esett rá onnan. A gond csak az volt, hogy én még mindig nem fogtam fel, miért is jöttünk tulajdonképpen, mintha tudat alatt valami egészségesen szórakoztató látványra számítottam volna, mint mondjuk egy focimeccs, s elborzadva kaptam vissza a fejemet, mikor megláttam az udvaron felállított tizennégy bitófát, mely közül ötön már csüngött egy-egy emberi test. Nem láttam az arcukat, de annyit kivehettem, hogy a fejük teljesen lila, az egyik még mintha kapálózott volna.

Mások történeteiből tudtam, hogyan is folyik az ilyesmi. Ha az elítélt szerencsés, akkor nyomban eltörik a nyakcsigolyája és eszméletét veszti haldoklásának perceire, de megtörténhet az is, hogy végigfulladozza az egészet, s közben tudatánál van. Szörnyű eset például az, amit nagyapám említett – furcsa erre visszagondolni, de tényleg ő mondta – az aradi vértanúk kivégzésével kapcsolatban. Ő nagy tisztelettel adózott negyvennyolc emlékének, nem csoda hát, hogy élesen megmaradt a fejében az a história, mely szerint a tagbaszakadt Damjanich tábornoknak egyszerűen leért a lába a bitófáról, így még csak megfulladni sem volt lehetősége. Ekkor a hóhér felmászott az akasztófára, s a kötelet hátulról ráncigálva fojtotta meg a csatában mindvégig veretlen tábornokot.

Az udvarra egyébként nagy tömeg volt bezsúfolódva, de tisztes távolságban álltak az akasztófáktól, nem zavarva kilátásunkat. Egy mellettem álló fiú készségesen magyarázni kezdte nekem, mint újonnan jöttnek, hogy negyedóránként kísérnek ki egy elítéltet a fogházból a vesztőhelyre. Mindjárt jön a következő, tette hozzá, s valóban, kisvártatva egy oldalajtó körül hirtelen feloszlott a tömeg, s két őr a könyökénél fogva vonszolt ki egy igencsak ijedtnek látszó, magas férfit, aki mindenképpen szabadulni akart a halál elől. Ide-oda ráncigálta a két porkolábot maga körül, de azok nagy nehezen csak a bitófákhoz egyengették az útját. Ekkor az elítélt férfiatlanul éleset sikított, felhallatszott hozzánk a hangja, a tömeg nevetése már valamivel halkabb morajlásként ért el hozzánk.

Közelebb hajoltam az ablakhoz, az orrom szinte érte az üveget, erőltettem a szememet, hátha láttam már a férfit. Akkor felismertem. Velem együtt mások is, így nem nekem kellett kimondanom:

– De hiszen ez Májas!

Valóban ő volt. Továbbra is kapálózott, a végére már rugdosni is kezdte a porkolábokat, mire azok ütlegelni kezdték, hátrakötött keze miatt nem tudott védekezni, viszont továbbra is sikongatott, s akkor sem látszott beletörődni a sorsába, amikor felállították a székre s a hóhér nyakába akasztotta a kötelet. Ekkor megpróbált leugrani a székről, de rájött, hogy ezzel önmagát ölné meg. Amennyire a kötél engedte, előrehajolt, mi nem hallottunk mit mond, nyilván könyörgött a hóhérnak, de az mozdulatlan volt, ezután a porkolábokhoz fordult, azok meg elléptek tőle. A tömeg kifütyülte.

Ekkor a hóhér közelebb lépett hozzá, nem tudni, mit mondhatott neki, én úgy sejtettem, tán azt kérdezi meg, kíván-e mondani még valamit, de Májas továbbra is ordítozott meg sikított. Így a tanácstalan ítéletvégrehajtó rátekintett egy tisztfélére, akit csak ekkor vettem észre, amaz mintha bólintott volna, s ekkor a hóhér már ki is rúgta a széket Májas alól. Ez váratlanul érte a férfit, a kötélen függve megpördült a tengelye körül, nem tört el a nyakcsigolyája, szédülten gyors rúgkapálózásba kezdett, elfordítottam a fejemet, és akaratlanul sziszegtem:

– A francba, én ezt nem nézem tovább.

Erre a többiek mind megbámultak, de hogy nyomatékot szerezzek kijelentésemnek, odébb sétáltam az ablaktól, egyenesen az asztalnál ülő anyához és lányához, kihúztam magamnak egy széket, és leültem. Ők egymásra néztek, majd az anya némileg megenyhülve megkérdezte, hogy hozzon-e esetleg egy pohár vizet. Nemet intettem. Ez volt a második késve érkező felismerésem: hogy nem csupán kellemes szórakozás nem lesz ez az egész, de hogy olyan embereket fognak elpusztítani, akiket ismertem, akiknek a beszédét hallgatva órákat töltöttem el különféle gyűléseken. Két-három perc múlva Gergő hátrafordult az ablaktól.

– Egyre lassabb, hamarost vége.

Erre Misi is felém fordult, húzott egyet a száján, az arcán látszott, hogy nagy igyekezete ellenére, melynek köszönhetően még helyet is biztosított egy jókora csapatnak, ő sem élvezi túlságosan azt, amit lát.

– Kiket végeztek ki eddig? – kérdeztem tőle.

– Közvetlenül Májas előtt Küvér Lajost – felelte. – Az sem halt meg valami hamar, sokáig kapálózott. Őelőtte a Steigert, az előtt meg Groó Gézát. Fél kilenckor Mészáros Sándort, legelsőnek pedig Schön Gábort, akit az apja kitagadott, s kérte, hogy a törvényszék fossza meg a nevétől, mert méltatlan annak viselésére. Így végül Goldberger Gáborként halt meg.

Bólintottam. Aztán eszembe jutott, hogy a fenti nevek közül mindegyiket megemlítettem Lilinek. Tehát, úgy néz ki, jól saccoltam, kik lehetnek a legfőbb terroristák, kikkel fognak mindenképpen leszámolni a fehérek. Közben az elmém valamely hátsó zugában megmozdult valami, valami, ami talált egy összefüggést és további összefüggéseket keresett. Éppen csak megpendítette a gondolatmenetet, de máris elhessegettem magamtól. Valami betegség előjele lehet, ha ilyesmiket gondolok, bizonyosan.

Az ablakhoz sokáig nem mentem oda. A kivégzések órákig húzódtak, mert közben két nagy szünetet is tartottak. A fiúk egymás közti párbeszédéből mindig megtudtam, hogy kit akasztanak éppen, valóságos versengés alakult ki köztük, hogy ki ismeri fel leghamarabb a soron következőt. Az egyikről biztosra vették, hogy Bonyháti Tibor az, meg is egyeztek benne, s csak mikor nyakába került a kötél, akkor kezdett el kiáltozni az egyikük, hogy de hiszen ez a Max Miksa. Ezen aztán jól összevesztek, a többség szilárdan állította, hogy dehogyis, hiszen az a Bonyháti kell, hogy legyen, Miksának nem volt ekkora szakálla soha. Egy kisebb csoport viszont azt a meggyőződést vallotta magáénak, hogy de bizony, ez a Max lesz, csak összetévesztettük az elején Bonyhátival. A vita végül akkor dőlt el, mikor vagy két óra múlva ténylegesen Bonyhátit vezették az akasztófához, s ekkor a nagy többség bólogatva kezdte beismerni, hogy jé, tényleg, akkor az a másik valóban Miksa volt.

A többiek mindig közvetítették nekem és Wilsonnak – aki időközben szintén az asztalhoz jött az ablaktól –, hogy az éppen felakasztott személy meddig kapálózik, sejtésük szerint eltört-e a nyakcsigolyája, vagy fulladozik. Engem azonban nem az érdekelt, hogy hogyan zajlanak az események az udvaron, leginkább az elővezetettek neveitől féltem titkon. És az agyam mindegyre elcsitított zugában egyre erősebben tört fel a sötét gondolat, amint a többiek hangoskodva megegyeztek egy-egy névben.

Háromnegyed egykor már valósággal remegtem ettől az erős és megalázó feltevéstől, ami egyre inkább bizonyosságot nyert. Májas után Löschert, őutána Max Miksát, majd Kakas Ferencet, egy rövid szünet után Löbl Mórt, majd Bonyhátit, Csomor Gábort, és Papp Sándort végezték ki. Az utolsó elítéltre nyomban rávágták a többiek, hogy Cserny.

Felálltam, furcsán elnehezült fejjel az ablakhoz sétáltam, ráhasaltam Gergő hátára, aki ezt nem vette zokon, visszafojtott lélegzettel figyelte, amint a terrorvezér méltóságteljes léptekkel közeledik az akasztófához. Közben Wilson is megérkezett mellém. Cserny fellépett a székre, a hóhér a nyakába akasztotta a kötelet, majd mondott neki valamit, erre Cserny valósággal elbődült:

– Éljen a Tanácsköztársaság! Éljen a proletárdiktatúra! Éljen! – hangja erős volt, visszhangzott a házak közt, a tömeg néma maradt.

A hóhér kirúgta alóla a széket. Csernynek azonnal kitört a nyaka, s szinte megmerevedett a bitón függve.

(Guttenberg Pál Népfőiskola, 2018)