Azon gondolkodom, hogy nem is sikátoron baktatok felfelé. Kétoldalt nem házak állnak. Hanem csak föld, felénk úgy mondanák, hogy ez szurdok, ki van kövezve három méter magasan. A vulkánok errefelé ingyen adták a könnyen megmunkálható építőanyagot. Ezekből épültek az utak is, a villák is. Erről az idealizált „Rózsadombról” írta Márai, hogy „a házban és a környéken lakó helybeliek számára a postának nincsen túlságos fontossága. Egyrészt kevesen tudnak csak írni és olvasni. Nagyon régi tapasztalatból tudják, hogy a posta ritkán hoz jó hírt. Legtöbbször adófelszólítást hoz vagy valamilyen hivatalos körlevelet, egyszóval olyasmit, amiről jobb nem tudni.”

A szurdok felett magasodik a Villa Ricciardi, egy posillipói épület, melynek második emeletét foglalták el Máraiék: három szoba, tágas, tengerre néző terasszal, konyha, fürdőszoba és egy nagy kamra a bőröndöknek. Még a vécéből is lehetett látni a Vezúvot, Caprit, Sorrentót.

Azonban „Nápolyban nem könnyű lejutni a tengerhez. Lépcsőkön, kanyargó hegyi utakon kell vándorolni” – írja naplójában Márai. Ezzel bárki szembesülhet, aki a városba érkezik. Számomra is ez volt a legdöbbenetesebb, mert senkitől sem hallottam róla, és elég keserűen tapasztaltam meg, hogy a belvárost elzárja a víztől a kikötő. Az óceánjáróktól kezdve a legkisebb bárkákig itt mindenki csak úgy behajózik a nápolyi öbölbe. Itt felszámolja az ember azt az illúzióját, amelyet az összes többi tengerparti városban megtehet, hogy végigsétál az óvároson, majd a tengerpartra ér, és tovább sétál a vízparton a pálmasor árnyékában. Nápolyban ilyenre nem talál. Ezzel szembesült Márai is, amikor azt írta naplójában 1949-ben, hogy „ötödik hónapja élek közvetlenül a tyrrheni tenger partján, a klozetból is a tengert, Caprit, Sorrentót, Ischiát látni –, de a tengert valahogy még nem láttam eddig.” Nápolyról megtévesztően lenyűgöző panorámaképek készülnek, de ez a látvány csupán egy képeslap, mert leginkább csak az autósok örömére szolgál a tenger menti út festői kanyarulata, sétánya viszont nincsen. Ki lehet ugyan menni a mólókra, melyekhez leginkább halászbárkákat kötnek, legkönnyebben itt lehet találkozni személyesen a vízzel, de nincs sok köszönet benne, mert miként Márai írja: „A tenger olyan rothadt itt Nápoly partjain, mint a szennyvíz. Tantaluszi szigorúsággal nézem, ebben a mosogatólében nem lehet fürdeni. Egy napon mégis továbbmegyünk innen.” Ennél koszosabb várost én sem láttam még.

A mólók és a teljes partszakaszt befedő kikötő mentén rengeteg a macska, nagyon kövérek a mérhetetlen mennyiségű szeméttől és a partra vetett halaktól. A tengerről felcsapó hullámok mindig a köveken hagynak néhány vergődő prédát.

„Mind itt laknak: Croce, a püspök, a hercegek, a szutyokban, a roskadó palotákban. És itt lakik a nápolyi nép. Ugyanazt eszik, szeretik, ugyanúgy gondolkodnak, álmodnak, minden rendű és rangú ember” – írja első döbbenetében Márai, és később azzal is kénytelen szembesülni, hogy itt „alig akad művészi látnivaló.” Márai kénytelen volt levelezésével, postán érkező könyveivel kitölteni tudásszomját és az aktuális irodalom iránti múlhatatlan érdeklődését.

Kontra Ferenc