Puhaságig forró szőnyeg e napnak szőnyege: nézd,
hogy omlik rá keresztben az árnyak ájult hossza;
noha, mint tarka dunnákon a süppeteg pihenést,
a másolt lombok mozgó virágzata virágozza.

Mozgó, vagy alig is mozgó; csupán ha madár
száll fenn el az ágról: a szőnyeg mintája megrezzen
s arany mezején átsurran rézsut az árnyék-szárny –
óh! a madarat is csak az árnyáról tudja meg a rest szem,

és lomhán ugrik az árny után, mint kis kutyád;
az se csahol most bezzeg oly fürgén, mint minap ünnepkor,
mikor a kecskét ugatta, ki bamba-pedánsul ugy állt,
pofaszakállával, sandán, akár egy ingerelt professzor.

Ma is ünnep van? Mit akar ez a sok harang, sok harang?
Óh, a hercegpap halottan fekszik, üvegkoporsóban.
Vén kanonokok vonulnak a várban, és giling, és galang,
s hinta-palinta – s mi lengünk a hang-hálóban.

Igen – nem érzed? – mintha elkapna, lengene –
Röpülj, röpíts, mozgóvirágú, ezeregyéji szőnyeg! –
És balgán furdal e lomha nyár s halotti zene
hullámain így ellengni sodrából a zsarnok Időnek,

kiszakadva, ketten, kedvesem, s mindentől távol itt
– óh, szökevény, renitens idill szigorú századunkban!
(Jaj, ha széthasad a háló, vagy eltörik
az árnyék-ág, ami alattunk van!…)