Valószínű, a mindenfelől özönlő sok rossz hír hallatán mindannyiunk fejében megfordul a gondolat, hogy milyen szerencsénk is van, amikor minket megkímél például a szélsőséges időjárás, amikor senkit nem ér utol szeretteink közül valamilyen komoly betegség vagy baleset! Milyen szerencsénk is van, ha nem kell a háború mindennapos veszélyeit, nélkülözéseit, borzalmait elviselnünk!

Bizony, a jövő fontolgatása közben, többször is eszembe jut, hogy nem tudunk elégszer hálát adni a Jóistennek, ha rendkívüli megrázkódtatások nélkül telik az életünk. Hiszen mások sem, a világon egyetlen nép sem érdemelte ki a bajt, a háborút, egyetlen ember sem érdemli az otthona, a szerettei elvesztését! Mégis, naponta megtörténik valakikkel valahol.

Ahogy hányszor, de hányszor megtörtént már velünk és a szüleinkkel, nagyszüleinkkel is! Amikor itt, a Kárpát-medencében is, Európában is háborúk pusztítottak! Nincsenek még olyan messze a 20. század nagy katasztrófái: az 1. világháború, a 2. világháború borzalmas pusztításai, több milliós emberveszteségei. Az országra rászabadult betegségek, a spanyolnátha milliónyi halottja, köztük számolatlanul az asszonyok és a gyermekek. Vagy azok az 1919-ben, 1944-ben, 1949-ben ismételten bekövetkezett tragikus hónapok, évek, amikor a magánéletet sem kímélte a politikai agresszió, válogatás nélkül szedték áldozataikat a terrorlegények, a fegyveres megszállók, az állam kíméletlen hatalmát a védteleneken gyakorló politikai fanatikusok, a mindenkire és mindenre szemet vető bűnözők! Mindez elviselhetetlenné tette az egyszerű, munkából élő kisemberek mindennapjait, mérhetetlen anyagi és emberi veszteségeket okozott nálunk is. – S ahogy halljuk és látjuk, folyamatosan okoz ma is más országok, más földrészek polgárainak.

„Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”– énekeljük a Himnusz szavait, de meg kellett tapasztalnunk, hogy abban a csaknem 200 évben is, amennyi eltelt, mióta ezt nagy költőnk, Kölcsey Ferenc megfogalmazta, hány és hány újabb katasztrófát hozott számunkra a történelem!

Tudjuk, hogy a múlt sok baja és gyásza nem véd meg senkit, minket sem, a jövő veszedelmeitől. Különösen nem, ha a megpróbáltatások lélekben nem megerősítettek, közösségünkben nem összeforrasztottak, de elcsüggesztettek, tartásunkban megroppantottak minket. Az újra és újra feltámadó emberi agressziót, az érdekek vezérelte rablóháborúkat csak az erős és összetartó közösségek tudják megfékezni, túlélni; az elszenvedett veszteségeket csak az egymás iránt részvétet érző, egymás szenvedéseit számon tartó, jóvátenni igyekvő társak képesek elviselhetővé tenni.

Mi, itt a Kárpát-medencében, hála Istennek, évtizedek óta békében és viszonylagos jómódban élhetünk, de azért egyáltalán nem képzelhetjük páholyban magunkat. Ezért fontos, hogy ne csak a saját sorsunkkal, de a hozzánk tartozókkal, a velünk egy nyelvet beszélőkkel, az egy történelem súlyát hordozókkal is törődjünk. És az is kell, hogy ne mulasszunk el százszor is hálát adni a könyörületes Istennek, azért, ha hozzánk most éppen nem köszöntött be semmiféle tragédia.

Segítőkészségben sokszor bizonyítottunk már: a világ túlsó végén történt katasztrófák áldozatai számára is nagylelkűen adakozunk. Úgy érzem azonban, hogy a hálaadásban kevésbé gyakoroljuk magunkat, kevésbé jeleskedünk. Sokszor bármely hétköznapi anomáliára, a villamos késlekedésére, a hosszúra nyúló postai vagy hivatali várakozásra, gyermekünk iskolai problémáira is mérhetetlen indulattal reagálunk. Mintha nem tudnánk megítélni a baj nagyságát, mértékét, trágár kifakadásokkal, istenkáromlással tetézzük azokat. Pedig a kivezető utat, a segítségként felénk nyújtott kezet is nehezebb megtalálni, ha eluralkodik rajtunk a vak düh, és ahogy mondani szokás, a fától nem látjuk az erdőt.

Mezey Katalin