Gáspár Ferenc írása Bene Zoltán Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című regényéről

Tüzesen süt le a nyári nap sugára – no nem a patak mentén heverésző juhászra –, hanem egyenesen Rózsasándorra és hű cimborájára, Panzasándorra Bene Zoltán Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című regényében, melyet Török Eszter mókás rajzai díszítenek, ám a borítón nemcsak a két főhős látható, hanem a műfaji megjelölés is: betyárpikareszk.

A spanyol picaro vagy francia picaresque a kópé, csavargó szóból ered, általában szatirikus műfaj, mely a társadalom szélére lecsúszott emberek kalandjait mutatja be. A szatíra éle a műfaj születése idején többnyire nem a főhőst, a kópét célozza, azóta viszont egyre több a kivétel Cervantes búsképű lovagjától kezdve a mindenki által jól ismert Švejk figurájáig. Utóbbiakra hajaz Bene Zoltán regénye, hiszen itt is a betyárok vannak szatirikusan – meseszerűen –, irodalmian feltálalva, mégis valahogy úgy, hogy a kötet végére meg tudja emelni alakjukat a szerző. Elsősorban persze a szegedi betyár, Rózsa Sándor figuráján alapuló címszereplőjét, Rózsasándort, aki akárcsak mai, modern alteregója, a Whiskys néven ismert bankrabló, örökre (szó szerint) beverekedte magát a hazai köztudatba. Természetesen a hajdani betyár jóval pozitívabb figurának tűnik a mainál (annak ellenére, hogy nagyjából harminc ember halála terheli a lelkét), hiszen még a szabadságharcban is küzdött, s a zsákmányból részt adott társainak, a hozzá hasonló szegény embereknek is.

Az író ezt a „betyárnosztalgiát” újítja fel, de nem a hagyományos módon. Jelen, múlt és jövő kavarog ebben a csudálatos történetben, oly természetességgel, mintha a mesét szövők az idők kezdetétől fogva mindig is így jártak volna el a történet kibontásában. Mialatt Rózsasándor és elnyűhetetlen cimborája, Panzasándor fel s alá barangolja a nagy magyar pusztát, hol a gonosz Pandúrsándor elől menekülve, hol új kalandokat keresve, minket is elkap, elvisz az írói fantázia, mely térben és időben egyaránt otthonosan mozog. Találkozunk itt szinte minden betyárral, Savanyú Jóskától kezdve Robin Hoodig, s még Drakula és a már említett búsképű lovag is feltűnik egy-két fejezet erejéig, míg egykori szolgájának irodalmi hasonmása fontosabb szerepet kap a műben.

Rózsasándor pedig egyszer a lovát ugratja, máskor meg összevonja a szemöldökét, de nemcsak utalva a Móricz-regényre, hanem szervesen ebbe az új történetbe illesztve. Ugyanígy működik a János Vitézt idéző sor. Már csak azért is, mert akkor süt legvidámabban, legtüzesebben a nap, amikor Rózsasándornak sikerül legyőznie népe legnagyobb ellenségét, Pandúrsándort, és derékig beásnia a földbe, hogy onnan nézze naphosszat: a nép „amelyet hajdanában oly sokat nyúzott, él és virul és gúnyolja őt lelkesen. Rózsasándor elmesélte kalandjait népének […] nem hallgatta el Panzasándor hőstettét sem, mert nemcsak rendíthetetlenül bátor, eltökélt, előrelátó, igazságot tévő és erős bajuszú, de jóságos lelkű ember is volt Rózsasándor. Ezzel pedig itt a vége, fuss el véle – mindaddig, míg újabb igazságtalanságot nem kell a helyére zökkenteni a világban…”

Csak hősként érdemes élni a világon, mondja Napkirály Szépmező Szárnyának Komjáthy István Mondák könyvében. Régen a regösök kizárólag a népek eredetéről énekeltek és a hősről, aki új hazába vezette őket. A XXI. századra a „modern ember” elfelejtette az ősi tradíciókat, el azt az időt, amikor még sárkányok repkedtek a magasban, Napkirály, Szélkirály vetélkedett, s Szépmező Szárnya legyőzte a gonosz Kalamónát. A mai ember látszólag nem hisz a mesékben, a tudományt tette meg mítoszának. Ugyanakkor titokban és nyíltan, szobája sarkába és a mozik félhomályos nézőterére bújva egyre inkább fogyasztja a mitikus hősökről szóló történeteket. Az emberek érzik, hogy valami nincs rendjén, valaki kizökkentette az időt, és azt nem egy Hamletnek, hanem a Rózsasándoroknak kell helyreállítaniuk. Mindezt pedig csak kellő derűvel, elengedettséggel lehet, hiszen a gonoszok legjobban a szatírától félnek, attól, hogy kiderül: királyuk meztelen. Nem véletlenül lett Bene Zoltán regénye tavaly az év könyve Szegeden. Nem véletlenül lehet olvasni egyszerre betyárpikareszknek, mesekönyvnek, utópiának, ukróniának. A főhőse halhatatlan, neve ugyanúgy beleégett a magyar emberek szívébe, mint például a nagyságos fejedelemé. Őt sem Rákócziként emlegetjük, s róla is megvannak a mondák, s az ígéretek, hogy visszatér. Sándor is visszajön majd. Ahogy Bene Zoltán könyve végén, egy Mikszáth nevű fiatal újságíró megjegyzi: „– Én úgy vélem, Rózsasándor éppen annyi örökkévalóságot tudhat a háta mögött, amennyi előtte áll.”

És ehhez már tényleg nincs mit hozzátenni.

(Liget Műhely, 2016)