Majoros Sándor legutóbbi könyve, Az ellenség földje című novelláskötet 2017-ben elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia Nívódíját. Az íróval a díjazott kötetről Bene Zoltán beszélgetett.

Bene Zoltán: Az ellenség földje egy, az első világháború idején játszódó novellafüzér, ami szerintem akár regényként is olvasható. Azaz nem is igazán novelláskötet, nem is igazán regény, ráadásul nem is igazán háborús könyv, hiszen mindvégig a háború előszobájában vagyunk, már a hadüzenet után, ám még az ütközetek előtt. Olyan katonatörténetekkel találkozhat az olvasó ebben a kötetben, amelyek béke idején is megeshetnek, ám a leselkedő halál, a közelgő harcok sajátos hangulatot adnak az eseményeknek. Miért erre az időszakra esett a választásod?

Majoros Sándor: 2014-ben megemlékeztünk a számunkra nagyon tragikusan végződő és az emberiség történelmét azóta is egy bizonyos, nem kívánatos csapásmederben tartó Nagy Háború kitöréséről, a centenáriumhoz egy sereg esemény, kiadvány kapcsolódott és kapcsolódik azóta is. A kiadómmal, a Magyar Napló kiadóval gondolkodtunk, s az azóta sajnos elhunyt Oláh Jánossal beszélgettünk arról, hogy én nagyon régóta dédelgetem egy boszniai novellafüzér tervét, ami 1914-ben játszódna. Nagyon lelkesek voltunk mind a ketten, kivált én. De aztán úgy alakult az élet, hogy 2014-ben nem készült el a kötet. János megbetegedett és nem tudott engem noszogatni, én pedig nem tudtam úgy haladni, ahogy terveztem, egyébként is lassan írok. Így aztán 2017-re készült el a könyv, amit nagyon jól közelítettél meg, mert tényleg nem is igazán háborús, nem is igazán novellás, nem is igazán regény… Mindenféle ilyen-olyan „nem is igazán” benne van, de szerintem ez nem is igazán fontos, mert a hangsúly Bosznián van, ez a különleges, az ellenség földjének titulált vidék, ami számomra nagyon kedves.

BZ: Hiszen személyesen is érintett vagy ebben, ha jól tudom.

MS: Igen, ez így van. Ez az oka, hogy éppen Bosznia, s nem a Szerémség vagy bármely más első világháborús hadszíntér a helyszíne ennek a könyvnek. Nekem az összes többi egyáltalán nem volt fontos, talán még a háború sem volt fontos. Nekem Bosznia fontos. Azért és csakis azért, mert én az ifjú éveim legszebb korszakát ott töltöttem el. Ott voltam katona, a jugoszláv néphadsereg húsz esztendős, délceg ifjú vitéze, s ezeket a helyszíneket a saját lábammal bejártam és megismertem. S bár abban az időben én ennek olyan nagyon nem örültem, sokkal jobban örültem volna, ha valamiféle papírral felmentenek és hazakerülök a Bácskába, de az idők folyamán megismertem és megszerettem ezt a vidéket. És megértettem. Megértettem, hogy miért varászlatos, hogy miért kellett mindenkinek a történelem folyamán, hiszen valóban kellett mindenkinek – nekem is. Amikor leszereltem, 1977 februárjában, akkor megfogadtam, hogy egyszer még civilként visszatérek oda, ahol számos kalandot értem meg – a nagy része benne van ebben a könyvben. Ez azonban nem adatott meg. Viszont amikor elkezdtem irodalommal foglalkozni, természetesnek éreztem, hogy egyszer még írni fogok Boszniáról − és elérkezett a ragyogó alkalom, a Nagy Háború centenáriuma, s én éltem a lehetőséggel, előrukkoltam azzal a munícióval, amit a hadgyakorlatokon képletesen összespóroltam. Összeszedtem sokféle ismeretet, tapasztalatot, gyakorlatilag megváltozott a világképem az alatt a tizennyolc hónap alatt, amit ott töltöttem. Voltaképpen mind a mai napig ebből élek, ebből a boszniai kalandomból.

BZ: A kalandok mellett mi az, ami leginkább hatott rád Boszniában?

MS: Bosznia egy olyan kulturális olvasztótégely volt, a szó legnemesebb, legjobb értelmében, amire idealista módon vágyakozunk, ám számunkra elérhetetlen. Napjaink Európája a multikulturalizmust tűzte a zászlajára, de nem tudja, hogy ez miként működik. Ez nem felülről szervezetten, nem állami irányítással, nem egyik napról a másikra valósul meg, hanem a történelem kristályosítja ki önmagából, ahogyan a cefréből létrejön a finom pálinka. Bosznia a sok háború, a sok szenvedés, a sok vér után és árán jött létre és vált olyanná, amilyennek én megismertem a hetvenes években. Persze az akkori világ már nincsen, elveszett a szörnyű polgárháború borzalmaiban. Nekem szerencsém volt, hogy a legteljesebb, legszebb, legvarázslatosabb megnyilvánulását ismerhettem meg, s ezt próbáltam megpendíteni azokban a katonatörténetekben, amelyek Az ellenség földje című kötetté álltak össze és amikről nagyon jó érzékkel állítottad, hogy sok tekintetben nem igazán azok, mint amiknek első pillantásra látszanak. Ha meg kellene határoznom a kötetet, a magam részéről leginkább útikönyvnek nevezném. Ez nagyon félrevezető, én ezzel tisztában vagyok, hiszen hagyományos útikönyvként nyilvánvalóan nem forgatható, de a főszereplő, ami összefűzi ezt a nyolc történetet, az nem egy személy, hanem egy ország.

BZ: Bosznia varázsa valóban nagyon erős a kötetben. A magyar irodalomban ritkán jelenik meg ilyen perspektívában a muszlim kultúra. Nekem Száraz Miklós Gyuri egyes írásai jutnak eszembe, amelyekben Granada mutatkozik meg a maga sajátos és bámulatos mikrokozmoszával. Amikor Mostarban jártam, még jóval azelőtt, hogy Az ellenség földje megjelent, úgy éreztem, ilyen lehet Granada is, egy olyan multikulturalizmussal, ami nem zavaró, nem veszélyes, nem mesterséges, hanem organikus…

MS: Igen, ez így van, Granada lehet hasonló. Bár csupán egyszer jártam ott, így annyira nem ismerem, a zamat, a hangulat mégis azt sejteti, hogy így van. Granadáról azonban nem tudnék írni, pontosan azért, mert nem ismerem. Nekem szükségem van arra, hogy tudjam, hogy a helyen, amiről írok, hogyan sütött a Nap. Csak akkor tudok róla írni.

BZ: Adott volt tehát számodra Bosznia és saját élményeid a vidékkel, a vidék lakosaival, életmódjával kapcsolatosan és nyilván a kalandok, amelyeket átéltél − ám ezt a Boszniát és ezeket a megélt történeteket mégis a Nagy Háború első óráiba kellett belehelyezned. Miként, milyen módszerrel végezted el a szükséges átlényegítést?

MS: Az első világháborúról több könyvtárnyi irodalom született, köztük számos remek regény is. Erről már mindent megírtak. Mit lehet akkor ehhez még hozzátenni? Hát, talán azt az egy hetet nem írta még meg senki sem, amikor tulajdonképpen nem történt semmi. Amikor még csak vonul a katonaság a poros utakon és nem történik semmi. Joyce az Ulyssesben Dublinnak egy napját írja le, amikor nem történik semmi, a regény mégis hömpölyög és abban a semmiben is benne van minden. Namármost ez a könyv természetesen sokkal szerényebb ambíciójú, de a kihívást számomra is az jelentette, hogy belenyúljak a semmibe és előhúzzam belőle a valamit. Ebben a könyvben a katonák még civilek, civil a gondolkodásuk, a viselkedésük, a reflexeik. Nem áll jól rajtuk az egyenruha, nagyrészük önkéntes, aki a kalandot keresi. Európában előtte hatvan évig nem volt háború, fölnőtt egy generáció, amely a kávéházakban élte az életét, fogalma sem volt a kényelmetlenségekről, veszélyekről. Úgy gondolták, pár hét alatt vége lesz, mire a levelek lehullanak, hazakerülnek, s életük végéig mesélhetik a kalandjaikat. Ilyen attitűddel lépnek be a hegyek közé, a kiképzés is felemás volt, sebtiben történt. Szedett-vedett társaságról van szó. Ezzel próbálták a harcedzett, a tűzkeresztségen a Balkán-háborúkban átesett szerb hadsereget térdre kényszeríteni Bosznia irányából. Ez önmagában egy drámai szituáció, amiben az én bő hatvan évvel később megélt, átélt kalandjaim egészen más jelentést és jelentőséget kaptak. Másfelől az is irodalommá alakítja a szituációt, hogy a nyolc történeten keresztül igyekeztem bemutatni, hogyan változik meg a mentalitás, hogyan válnak katonává a civilek, hogyan számolja föl maga a táj, a hegyek, az átláthatatlan viszonyok az optimizmust és miként áramlik az optimizmus helyére a szorongás. Mire elérik a Drinát, a szorongás már félelemmé válik. Jogos félelemmé, mint azt a történelemből tudjuk… Ez azonban számomra nem érdekes. Ezzel már nem foglalkozom, a könyv véget ér a Drinánál.

BZ: Mindezek mellett azért nem maradhat említetlenül az sem, hogy ebben a könyvedben is, miként a többiben, érdekes és jó történeteket mesélsz. Olyanokat, amiket érdemes elmesélni és érdemes elolvasni. És ha már Granada és Száraz Miklós Gyuri neve fölmerült, egy másik, még relevánsabb nevet is meg kell említenem, s ez Tömörkény Istváné, aki elfoglalta Boszniát a magyar irodalom számára. Ő is ott volt katona és ő is remek történeteket mesélt arról az országról, az okkupáció utáni időkből. Hitelesen elmesélt jó történetek – ilyen egyszerű a recept…

MS: Nagyon jó, hogy ezt fölhoztad. Számomra Tömörkény példája is azt bizonyítja, hogy nagyon kell a megélt élmény hitelessége. Namármost, nekem első világháborús megélt élményem nehezen lehetne, de egy csalafintasággal a hetvenes évek Boszniáját adom el úgy, mintha az 1914 Boszniája lenne. És így már ott a hitelesség, ott a megélt élmény hitelessége. Ezt nem tartom főbenjáró bűnnek, s remélem, a kötet nem esik bele a hamisság vermébe emiatt. Már csak azért sem, mert az a vidék alig változott abban a hat évtizedben, ami a tízes és a hetvenes évek közt eltelt. Amit a történetekről mondasz, azzal maximálisan egyetértek. Ebben a könyvben egyszerűen elmesélt történeteket olvashatnak az olvasók, mindegyik az elején kezdődik, s a végén fejeződik be, nincs ebben semmi különös, mindegyiknek van matériája, s én azt igyekszem előhozni. És érdekesek is a sztorik, valóban. Ha semmi mást nem is, azt ígérhetem az olvasóimnak, hogy nem untatom őket, s hogy érdekes történeteket olvashatnak Az ellenség földjében.