Elképzeltem azt a kisgyereket térdig érő kordbársony kertésznadrágban, aki végigmegy a verandán, bejárja a zöld levelesre pingált szobákat, ahol véget ér a múlt; minden bútornak tudtam a helyét, láttam magam a nem létező, aranykeretes tükörben, éppen úgy, ahogyan akkor a fényképész megörökített a csipkés szélű képen. Láttam a falióra aranyingáját, ahogyan kileng, méri az időt, kattogva rágnak egymásba a fogaskerekei, kihagynak néha, mint az ember szíve, amely erősebbeket üt, amikor kinéz a kertre az ablakrésen, mert kerete sincsen a látványnak, csak mintha üres szemgödörből nézné az elvadult növényeket, melyek dacolnak az idővel, túlélnek bennünket: befonja az iszalag az almafát, de még terem, nem érett meg a gyümölcse, mégis leveszek egyet, elviszem télire; és a kertben ugyanaz a sárgarózsa nyílik a csalán között, mintha megvárta volna, hogy eljöjjek érte.

Anyám családjáról szól első regényem, a Drávaszögi keresztek. Főhőse, az egyetlen túlélő benne a nagyapám. Most is úgy gondolok vissza a gyerekkoromra, hogy Darázs a korlátlan szabadságot jelentette: a nagyapám almásderes lovát, ahogy lassuló keréknyikorgással cammog a löszhegyre, és megállunk a kaptató előtt az eperfánál, mert nehéz a teher. Alattunk forrás csobog, soha meg nem álló, tiszta vízsugárral; a patak lefelé kiszélesedik, és a ló iszik belőle, idesereglenek a környék madarai szomjukat oltani. Vadnyomok látszanak az iszapban. Csak mi hárman vagyunk a földibodza tengerében, a meredek hegyoldalban a hazai tőkék között. A „hazai” ebben az értelemben szőlőfajtát jelent itt. Nagyapám tanított meg arra, hogy a szőlőt nem nagy valami a boráról felismerni, a termését is bárki könnyen megjegyzi. A szőlőt a leveléről kell felismernünk. A mai napig meglepődnek az ismerőseim, ha kivisznek a telkükre, és a tőkéről megmondom, milyen fajtát ültetettek. Ugyanez vonatkozik minden növényre, ami csak nőtt a darázsi hegyen. Azt mondták, késő felismerni őket, amikor már virágzanak. Akkor kell rájönni, amikor kipattant a magjából. Tehát minden fontosabb növényt meg tudok különböztetni ma is a két legelső leveléről. Nem gondoltam, hogy ezt a különleges ismeretet majd kamatoztatni fogom szórakozásképpen a baráti körömben, szoktam ilyesmire fogadásokat kötni.

Milyen rettenetes neve van a te szülőfaludnak, mondta egyszer egyik kedves ismerősöm. Darázsra gondolva a megérkezés öröme jut az eszembe. Otthon lenni a tájban. Lerakjuk a holminkat a vörös cserepes kunyhóban, amely nem is kunyhó igazából, hanem egy kicsi ház kocsiszínnel, ahova be lehettet állni, ha vihar jött, terméstépő jégeső, ami ellen ott lógtak a falon a virágkoszorúk, melyeket Jézus Szíve napján szenteltek fel, így még a színüket is megőrizték a sárga rózsák. Néha mégis elverte a szőlőt a jég.

A sárga rózsának összetéveszthetetlen az illata: ebből sajtolják a rózsaolajat. Képe többek között Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idejéncímű könyvének borítóján szerepel, és nem véletlenül ezzel a szál sárga rózsával a kezében vette át az író a Nobel-díjat.

Darázson nemcsak az illata és mágikus jelentésköre miatt ültették ezt a dús virágú, mérgesen szúrós rózsafajtát a szőlő mellé: a sárga rózsának egészen konkrét bajelhárító szerepe volt. Figyelték nyáron a levelét, mert egy-két nappal előbb jelent meg rajta a lisztharmat, mint a szőlőén. Erről tudta a gazda, hogy mikor kell oldani a kékkövet, keverni a cementhordóban mésszel vegyítve az égszínkék permetszert.

A hegytetőn állt a világ legmélyebb kútja, mert ha belenéztem, csak apró fénypontként villant a víz, és annyit kellett hajtani a kötelet, hogy belefájdult az ember karja. Hideg volt a vize, mint a jég. Elképzeltem azokat, akik a kutat ásták heteken keresztül, vödrökbe merték a föld változó színű rétegeit, és közben talán maguknak se merték bevallani halálfélelmüket, ha megpillantották fejük felett a parányivá szűkült kék eget.

Innen pazar panoráma nyílt, mint egy szélesvásznú filmben. Ráláttunk az egész falura, egészen a kukoricásokig, a Duna holt ágáig. Ezeknek a földeknek is volt történelmi múltjuk: Darázs határában zajlott a mohácsi csata. Az eke gyakran még manapság is rozsdakék harci eszközmaradványokat fordít ki a földből.

Innen indult el és kanyargott át a hegyen a híres török út, melynek legendája gyerekkoromban bűvöletében tartott: a helybeliek azt mesélték, hogy valahol ezen az úton ásták el a törökök az aranyhintót. Egyszer két másik, velem egykorú játszótársammal együtt egy egész nyáron át ezt kerestük megszállottan, átmentünk gyalog a hegy túloldalára, ami már a világ végének számított, annyira kifáradtunk, mégsem találtuk meg.

Kontra Ferenc