Már hozzászoktak lassan. Ámde most a
cselédlámpás föllobogott ijedten
a léghuzam árnyán s az Ismeretlen
oly furcsa volt. Még a nyakát lemosta

a kandi nép s mert nem ismerte, aztán
ezt-azt hazudta róla, ágya mellett,
míg mosta. Egyiknek köhögni kellett
s az ecetes spongyát ott hagyta arcán,

úgy köhögött. Hogy a hullát kutassa,
megállt a másik nő is. Tompa csöppet
sírt a kefe; s a végtelen utassa
öklét mozgatta már, hogy megmutassa,
nem szomjúhozik immár soha többet.

És megmutatta. Mert sürögve, némán
folytatták a bús némberek a dolgot,
kicsit köhögtek is, a vén tapétán
halk, görbe árnyuk imbolyogva bolygott,

a fal pedig csupa folt és ragacs volt.
Be is fejezték, egy kis idő múlva.
Az éj, az ablakokba megsimulva,
kietlenül nézett. S egy szörnyű hulla
mezítlenül feküdt ott és parancsolt.

(Kosztolányi Dezső fordítása)