Mindig elgondolkodtat: bármilyen ügyes és fejlett is az emberi tudomány és technika, mi az a teremtő Isten tudományához és technikájához képest?
Minden évben megéljük a csodát, ahogy kifejlődik az aprócska, porszemnél alig nagyobb magocskából egy-egy ismert, gyönyörű és bonyolult növény. Minden erőlködés nélkül. Életre kelése természetes, semmiféle szokatlanság nem rejlik abban, ahogy kibújik a földből, és sok esetben tavalyi élőhelyénél jóval nagyobb területen kezd növekedni. Tudjuk, hogy ez a szándék nem föltétlen eredményezi, hogy kétszer annyi tövecske viruljon belőle idén, mint tavaly. Hiszen a mellette kibúvó, más genetikai tervvel rendelkező, más küllemmel, másféle színekkel, illatokkal bíró növénykének a tudatalattijába is bele vannak táplálva a terjeszkedési tervek. Ezáltal óhatatlanul is korlátot szabnak egymásnak, megküzdenek egymással a fajtájuk fennmaradásáért.
Bármely négyzetcentiméternyi talajon akár tíz-húszféle magocska is vetekedik az élet lehetőségéért, és egyiknek sem teljesen reménytelen a helyzete. Legföljebb a hamarabb növekedni kezdő nagyobb, erősebb példány lesz az idén, a később elinduló gyengébb és kisebb. De a fennmaradáshoz szükséges néhány virágot és termést legtöbbjük kisanyargatja a maga életéből. Megőrzi és továbbörökíti azt a tervet, amit egyedül őbelé, az ő fajtájába oltott bele a Teremtő, és amely pont olyan tökéletes, mint a többi sok ezer, sok millió változat.
Aki képes volt ilyen mennyiségben megalkotni az egymástól szinte mindenben különböző, egymáshoz mégis annyira hasonlító életeket, az biztosan tudta, hogy mit akar. Az alkotás örömén túl volt és van egy univerzális terve, amelyhez a számtalan változatban elképzelt, megtervezett és létrehozott anyag és élőlény mindegyikére szükség van, még a legesendőbbre, a legjelentéktelenebbre is.
Hogy mi ez az univerzális terv? Ezt rajta kívül – valószínű – senki sem tudja. Talán még a legintelligensebb szellemi lények, még az angyalok sem. Hogyan tudhatnánk mi, mindenbe könnyen belefáradó, az életünket, a munkánkat is nem egyszer rutinszerűen és kedvetlenül végző emberek? Hogyan érthetnénk meg annak a Teremtőnek a szándékát, aki képes egy négyzetcentiméternyi rögöcskére akár tíz-húsz vagy annál is több, egymástól mindenben különböző élőlényt kitalálni, és mindegyiküknek az adottságaihoz illő életet biztosítani?
A véges emberi értelem számára pazarlásnak tűnik a világ és benne az élőlények végtelen sokfélesége. Nem győzzük kipusztítani őket. A mi, haszonelvű „teremtésünk” legtöbbször arra törekszik, hogy a kiszemelt „egyféléből”, növényből, állatból, gyári termékből minél többet készítsünk. Mintha más célt el sem tudnánk képzelni, mint hogy valamiből annyit birtokoljunk, amennyivel el tudjuk látni az egész piacot. Újabban már a globális, azaz világméretű piacot. Hogy a világ minden embere ugyanazt az ételt egye, ugyanolyan ruhát, cipőt, berendezési tárgyat vásároljon, állatainak is ugyanazt a tápot adja. Pont azt, amit el akarunk adni neki. Nagy reklámmal divatossá tesszük, hogy mindenki – nem az értéknek, hanem a hírverésnek köszönhetően – kedvet kapjon a megvásárlására. Mindenki ugyanannak a megvásárlására. Mert abban van az üzlet, abban van a pénz.
A teremtő Istent nem ilyen szempontok vezették, annyi bizonyos. Ő nem „az egyféléből sokat” elvét követte, hiszen még egyfajtájú teremtményei sem egyformák. Nem sorozatgyártmányokban gondolkodott, évezredek, évmilliók óta minden megszülető élőlény – ha növény, ha állat, ha ember – külön egyéniség. Ezzel az élet fenntartásának törvényét örökítette ránk, amely valahogy így hangzik: „Ismerjük meg és őrizzük meg a millióféle különböző teremtményből a lehető legtöbbet. Mindenfélét, hogy az élet minden körülmények között fennmaradjon”.

Mezey Katalin