Ayhan Gökhan interjúja Karácsonyi Zsolt költővel, a kolozsvári Helikon folyóirat főszerkesztőjével

Ayhan Gökhan: Húsz éve jelent meg A hétfejű zsákmány című, fiatal erdélyi költők szövegeit tartalmazó kötet, amelynek előkészítésében oroszlánrészed volt. A mai napig motivál a tehetségfelfedezés? Jól állsz ezen a téren?

Karácsonyi Zsolt: A hétfejű zsákmány, jólsikerült, komoly, elfeledett antológia, olyan szerzőkkel, mint Balázs Imre József, Farkas-Wellmann Éva, Gál Attila, én sem maradtam ki belőle… A kötet anyagát (Jánk Károly válogatta) saját kezűleg gépeltem le két példányban, így került a kiadóhoz. A tehetségek felfedezése az irodalom szerves része, az irodalmi lapok szerkesztőinek pedig kötelessége odafigyelni az „újak arany hordáira”. A Helikon hasábjain 10 éven át szerkesztettem azokat az oldalakat, amelyeket elsősorban a fiatal szerzőknek tartott fenn a lap (korábban Fekete Vince, most Horváth Benji a szerkesztője e rovatnak), a kolozsvári Bretter-kört, a Kolozsvári Literátor Klub műhelymunkáit is vezettem egy ideig, manapság inkább az intézményi háttér körüli szervezés az, amire időt szánhatok. Szerencsére vannak, vagyunk elegen, akiknek Erdélyben fontos a tehetséggondozás.

AG: Jó ideje a Kolozsváron megjelenő Helikon című folyóirat főszerkesztője vagy. Az elmúlt időszakban a lap rendszeresen reflektál a magyarországi szerzőkre, több itteni szerzővel közöltök interjút, hoztok a könyveikről recenziót. Ez egy tudatos döntés eredménye, vagy egyszerűen így alakult?

KZs: Természetes, hogy odafigyelünk a magyarországi szerzőkre is, tudatos döntés azonban, hogy amennyire csak lehetséges, figyelemmel kísérjük a különböző határon túli régiók szerzőit, friss könyveit. Miközben a magyarországi irodalmi életet, annak főbb jelenségeit Pozsonyból és Szabadkáról is jól látni, még mindig viszonylag keveset tud Kolozsvár Kassáról, vagy Beregszász Újvidékről. Kötelező legalább közép-európai léptékben gondolkodni, a teljes magyar irodalomra figyelni, a többi, a neheze, magától értetődő.

AG: Szervezésedben valósult meg a Kolozsvári Kikötő, a Fiatal magyar írók Kárpát-medencei találkozója. Honnan jött annak idején az ötlet, és milyen tapasztalatcserére volt jó az elmúlt három év, valamint milyen hasonlóságokra és különbségekre figyeltél fel?

KZs: A Kolozsvári Kikötő egymás megismeréséről szól, hogy különböző műhelyekhez, régiókhoz kötődő fiatalok jól érezzék magukat, mint szerzők, fellépő alkotók az alkotótársak és a közönség előtt. A Kikötő célja a találkozás és a beszélgetés, annak minél emeltebb szintjén. A Kikötő egyébként mindig csapatmunka. Jó látni, hogy fél tucat kolozsvári szervező, közreműködő elég ahhoz, hogy három napon át közel félszáz fiatal lakozzon Kolozsváron, és nem csupán magyarok, de osztrák, szlovák, moldáv szerzők is. Az eredeti ötlet egy háromszor ekkora, fesztiváljellegű esemény volt, középkorú és élő klasszikus meghívottakkal, ami végül nem valósulhatott meg. De jól van ez így. A Kikötő most már addig Kikötő, amíg nem fesztivál akar lenni. A fiatal szerzők művei távolról hasonlónak tűnnek, de a legjobbak mindig külön állnak, az erős csapaton belül is.

AG: Legutóbb megjelent köteted, A Krím óta írt versek milyen irányok mentén, milyen koncepció figyelembevételével szerveződnek, összeállt már egy kötetnyi anyag?

KZs: Irányok mentén… csak befele tartó irányok vannak. Ez a befele tartó irány volt a koncepció mindig. Talán jövőre összeáll a következő kötet. Sietek vele, de nem akarom elsietni.

AG: A gép, ha visszanéz című, kritikákat és tanulmányokat tartalmazó, tavaly kiadott kötetedben helyet kap Karácsony Benő és Király László munkássága is. Több, hasonló jellegű értelmező szövegre lenne még szükség, hogy a hozzájuk hasonló erdélyi szerzőkre több figyelem háruljon Magyarországon? Látsz olyan problémát, hogy külön irodalomtörténetként kezelik ezeket a szerzőket?

KZs: Az elmúlt száz évben Erdélyben, de Felvidéken s másutt is, sok olyan értékes szöveg, teljes, kristályosan zárt egészt képező (élet)mű született, amelyekről nem beszélünk eleget. Lustaság, nemtörődömség, rosszakarat is társul a történelmi szűk esztendőkhöz. A szép és jó kezdeményezések sem kellő erejűek, nem indítanak el igazi Kárpát-medencei körforgást (lásd Kriterion-Jelenkor közös kiadások negyed századdal korábban, Fórum-Magvető, FISZ-Erdélyi Híradó kötetek manapság). A magyar irodalom hivatalosan, és sikerültebb táborok, estek alkalmával, egységes egész. Egységes szervezetről, egymást jól látó és ugyanakkor sejtve érzékelő részekről azonban mégsem beszélhetünk. Néha hősiesen meglobogtatjuk a „Nem ismer téged senki. Nem. De én dalollak” feliratot, néhányan felfigyelnek, aztán marad minden szinte teljesen változatlanul. A múlt század második felének jégkorszakát lassú olvadás követi, amelyben az írók közül sokan még mindig ideológiák és ideológusok rabjai, pedig az irodalom elsősorban irodalom, és… néha…:szép