Haklik Norbert írása Zalmen Gradowski: Auschwitz-tekercs – A pokol szívében című könyvéről

Habent sua fata libelli, azaz: a könyveknek megvan a maguk sorsa, szól a napjainkra szállóigévé vált Terentianus Maurus-idézet. Ha született olyan irodalmi alkotás a huszadik században, amelynek a sorsa – keletkezésének körülményei és utóélete – valóbanelválaszthatatlan magától a műtől, akkor az Zalmen Gradowski Auschwitz-tekercs – Apokol szívében című szövege.

A Gradowski-féle szövegkorpusz egyedülálló voltát mi sem példázza jobban, mint hogy az előző mondatomban megfogalmazott állítás máris pontosításra szorul. Korántsem egyértelmű ugyanis, de legalábbis az értékeléshez kiválasztott szempontoktól függ, mennyiben irodalmi alkotás Gradowski szövege. A ránk maradt kézirat ugyanis üzenet a palackban – pontosabban a bádogdobozban –, amelyet írója a Sondernkommandotagjaként vetett papírra Auschwitzban. A legfontosabb közvetítő közeg pedig, amelynek révén a szerző eljuttatta művét az olvasóhoz, nem a nyomdagép és a könyvespolc volt, hanem első és elengedhetetlen lépésben – a hamu. Gradowski ugyanis több bádogdobozban, az emberi hamvakat rejtő gödrökbe ásta el kéziratát, a következő megfontolásból: „…úgy gondoltam, hogy ez a legbiztosabb hely, hiszen itt bizonyosan ásni fognak, hogy megtalálják az elpusztított milliók nyomait.” A keletkezés körülményeiről és a szerzői küldetéséről sokatmondóan árulkodik, hogy a kézirat majdani remélt megtalálójához intézett levél folytatásában Gradowski arról ad részletes tájékoztatást leendő olvasójának, hogy a tábor mely részein találhat további hamvakkal teli gödröket, és mi a jelentősége a területen elszórt emberi fogaknak. A kézirat gyarapodásának nem mellékesen épp A levél című bevezetőben előrevetített felkelés vetett véget, amelynek résztvevői 1944. október 7-én sikeresen felrobbantották a IV. Kermatóriumot, végeztek három SS-katonával és tizenhárom továbbit megsebesítettek. Az ellenállás leverése és a rákövetkező megtorlás során az SS-osztagok 450 sonderkommandóst öltek meg – köztük Zelman Gradowskit is. A keletkezéstörténet tehát kétségtelenné teszi, hogy a Gradowski-üzenetek magyar kiadásának ajánlójában Heller Ágnes okkal s joggal fogalmaz így: „Nincs autentikusabb dokumentum annál, mint amikor maga a szöveg megírásának helye, módja és a szövegíró helyzete a szöveg pecsétje. (…) A túlélők tanúvallomásaiból, a nácik ellen folytatott perekből, a történetírásból sokkal többet tudunk meg azóta Auschwitzról, mint ebből a csodával határosan ránk maradt dokumentumból. De ennél egyik sem hitelesebb.”

A szöveg korrekt értékeléséhez azonban hozzátartozik, hogy a magyar változatot közreadó Múlt és Jövő Kiadó vezetőjének, Kőbányai Jánosnak is igaza volt akkor, amikor a kötet bemutatóján így fogalmazott: „Gradowski dilettáns író volt. Egyszerűen épkézláb mondatokban leírta azt, amit látott. Ebből egy olyan erős szöveg született, amit nem is lehet a szépirodalom vagy a dokumentumirodalom értékeivel mérni, csakis az evangéliumokhoz lehet hasonlítani.” Kőbányai értékelése abban a tekintetben is pontos, hogy a Gradowski-szövegek legfőbb értéke nem irodalmi minőségükben rejlik. A ránk maradt szövegtöredék ugyanis két véglet között ingázik. Az egyik a terjengős szentimentalizmusé, például amikor a szerző közös sétára invitál a haláltáborban, egyes szám második személyben szólongatva az olvasót tíz oldalon keresztül, vagy afféle „költőikérdés-Boleróként” halmozva a „Ki hitte volna…” felütéssel induló bekezdéseket.

Ám a szöveg egy hirtelen váltással előbb-utóbb mindig irányt vált, és a hajszálpontos, szenvtelen racionalitás ellenpólusáig lendül. Amikor ez megtörténik, Zalmen Gradowski bekezdései döbbenetes erővel ragadják torkon az olvasót. A kiełbasini gyűjtőtáborból Birkenauig tartó utazás elbeszélése például nem csupán amiatt letaglózó, hogy Gradowski hiperrealista pontossággal idézi fel az út részleteit, a folyadékpótlásra használt hó ízétől kezdve a kerékzakatolás zajáig és a gyereksírás-vigasztalás-ima hangkavalkádig az emberi érzékelés teljes spektrumára kiterjedően. Ebben a részben a szöveg drámai erejét ugyanis az szavatolja a leginkább, hogy a szerző a mikroeralista részletek mellett nyomon követi, miként változik az, ahogyan a történések résztvevői saját helyzetüket értelmezik – hogyan próbálják eleinte győzködni magukat arról, hogy nem az történik velük, ami, és milyen reakciókat szül, amikor tudatosul bennük a valóság. Ezek a részek összemérhetetlenül szuggesztívabb erővel szólnak a borzalomról, mint amikor Gradowski a szentimentális szakaszokban számolatlanul írja le a „borzalom” szót magát – bár a lírainak szánt részletek némelyikében is megvillannak irodalmi értékek (például az Egy holdfényes éjszaka című fejezetben, amelyet az előszót jegyző Hunyadi Zsombor meggyőző okfejtéssel helyez el a jiddis irodalmi hagyomány kontextusában).

A szöveg a későbbiekben A pokol szívében című fejezetben éri el irodalmi minőségének csúcsát – és hatol le egyúttal a borzalmak legsötétebb mélységeibe –, amikor a szerző szemlátomást tanúságtevői felelősségének teljes tudatában, minden részletre kiterjedő aprólákossággal tárja fel A cseh transzport című alfejezetben a halálgyár működési mechanizmusát a deportáltak érkezésétől egészen a holttestek krematóriumokba helyezéséig.

A Gradowski által az emberi hamvak között ránk hagyott feljegyzés tehát tökéletlenségei dacára is döbbenetes erejű kordokumentum, amely az irodalmi kvalitásokat sem nélkülözi. A magyar kiadás értékeihez a szöveget jiddisből fordító Hunyadi Zsombor által jegyzett előszó is jelentékenyen hozzájárul, a jeruzsálemi héber egyetem doktorandusza ugyanis roppant alaposan és izgalmasan tekinti át a Saul fia forgatókönyvét is inspiráló Gradowski-szövegek utóéletét és recepcióját, mindemellett arról is érdekes elemzéssel szolgál, a nőket főszerepbe helyező epizódok miként kapcsolódnak a jiddis irodalmi-historiográfiai narratív hagyományhoz. Mindez értékes kísérőanyag a tragikus huszadik század egyik legkülönösebb dokumentumához, amelynek legfőbb értéke talán abban ragadható meg, hogy szenvtelen precizitással emlékezteti az olvasót arra, hová vezet, ha az ember megpróbálja hatályon kívül helyezni a kereszténység általános szeretetparancsát. Ugyanis, hogy Terentianus Maurus megállapításának első felét is idézzük, pro captu lectoris habent sua fata libelli – a könyvek sorsa az olvasói fejekben van.

(Múlt és Jövő Kiadó, 2017)