– Nem lehetne halkabban? – szólt hátra fojtott hangon a közönség soraiból egy hölgy a televíziós kamerát kezelő férfiakhoz, akik belefeledkeztek a magánjellegű beszélgetésükbe. – Ezek meg se hallják, amit mondok… Kérem, hahó! Túl hangosak, nem lehet érteni maguktól semmit, pedig mi a versekért vagyunk itt… – Egy másik hölgy újabb frontot nyitott, és hátrament perelni a továbbra is magukról megfeledkezett, mit sem sejtő urakkal, akiknek utolsó szavai sűrű bocsánatkérések voltak. Nem kénytelen vagy bosszús, hanem őszinte, tiszteletteljes bocsánatkérések.

Ez a kis jelenet, amely az idei Versmaraton első kerekasztal-beszélgetése alatt játszódott le a közelemben, megtetszett nekem. Kiderült belőle, hogy a jelenlévőket nemcsak a véletlen hozta el erre a rendezvényre, hanem tervezett programjuk volt, amelyre készültek, és elvárták, hogy a műsor alatt csend legyen, vagyis ne ékelődjék semmilyen zavaró körülmény közéjük és a versek, színpadi beszélgetések közé. A hangsúlyuk elárulta, hogy nem azért tettek méltatlankodó megjegyzéseket, mintha csak az összetűzés alkalmát keresték volna, hanem mert azt hitték, mindenki számára egyértelmű, hogy előadás alatt meg kell adni a tiszteletet a műveknek, a fellépőknek, és a lehetőséget arra, hogy a versek hassanak. Még akkor is, ha a műsor ingyenes.
De nem az illem érdekel. Tetszett ez az olvasói kiállás a költészetért, ez a szomjúság a zavartalan megélésére, ám ennél is jobban tetszett a bocsánatkérés – a költészettől. Ez már valami, pláne, amikor sokan arról beszélnek, hogy egyre kevesebben olvasnak, verset pedig még annál is. És ne felejtsem: mindezt a költészet napján élhettem át, egy maratoni rendezvény első kilométerkövénél, ha nem is zsúfolásig megtelt, de népes nézőtéren ülve, amely a nap folytatására nézve több volt számomra, mint ígéret. Úgy is lett.

Az idei Versmaratonon hagyományosan – a Magyar Napló Kiadó gondozásában immár tizenhetedik alkalommal megjelenő – Az év versei című antológia darabjai hangzottak el, 59 költő szereplésével. A kortárs költészeti seregszemle a Thália Színház és a Magyar Rádió Márványterme után az Erzsébet téri Akvárium Klubban kapott helyet, azon belül is a Volt Lokálban, vagyis a föld alatt, a belváros gyomrában. Első hallásra talán nem a legkecsegtetőbb ötlet, mégis, eddig ez a helyszín tetszett legjobban az otthonossága és az ízlésesen berendezett színpad miatt, ahol egy nagy, bordó kanapé és négy fotel várta a szerzőket, mögöttük pedig klinkertéglából emelt, vakolatlan fal húzódott. Minden adott volt tehát a fesztelen beszélgetésekhez, hiszen a helyszín is képes majdnem olyan gondolatösztönző erővel bírni, akár egy tapasztalt és felkészült műsorvezető, s ami a legfontosabb, a rendezőknek valódi és meghitt versbarlangot sikerült berendezniük.
Mint eddig is, a beszélgetéseket vezető rádiós kollégáknak egy órában akár négy–hat költőt is meg kellett szólítaniuk, ami annyit tesz, hogy tizenöt percnél több nem jutott egy főre, és ebbe az időbe még a felolvasásnak is bele kellett férnie. Ennyi idő alatt képtelenség a teljességre törekedni, de a legtöbb esetben olyan interjúkat hallhattunk, amelyek képesek voltak lényegi mozzanatokat megmutatni az egyes életutakból és a költői szellemből. Nem egy alkalommal igazi kerekasztal-beszélgetéssé változott a színpadi találkozás, ahol a szerzők nemcsak szólításra ragadtak mikrofont. Talán éppen ez volna a lényeg, hogy ne pusztán néhány egymástól elszigetelt bemutatkozást hallhassunk, hanem teremtődjék meg a jelenlévők együttgondolkodásával egy érvényes és közös szellemi talapzat. Mert volt ilyen ülés is, például amikor a mai másként olvasásról alakult ki termékeny eszmecsere, amely a meglepően személyes megnyilatkozásokból épülve, hiteles módon járta körül az írás és olvasás terápiás vetületét.

Mindezek alatt, óráról órára jó volt úgy is figyelni a színpadot, hogy melyik költő hol foglalt helyet, és vajon miért éppen ott, mert ebből szinte ki lehetett találni, hogy mikrofonnal a kezében a közönségnek is beszél- és olvas-e majd, vagy éppen csak maga elé, jobb esetben a műsorvezető felé fordulva fog felelgetni. Mert ha már személyesen találkozhattam velük, akkor kíváncsi voltam rá, hogy vajon milyen emberek lehetnek, akiket előtte nem ismertem, és éppen mi foglalkoztathatja azokat, akiket igen.
A költők által megszólaltatott versekre térve, aznap is elhangzott valaki szájából a sokat idézett Kányádi Sándor-féle versmeghatározás, amelyet az ott töltött, hosszú órák élménye alapján annyiban egészítenék ki, hogy a verset embereknek kell mondani, hiszen több felolvasás is érezhetően különös erőre kelt a közönség soraiban. „Szállj költemény, szólj költemény / mindenkihez külön-külön, / hogy élünk ám és van remény, – / van idő, csípjük csak fülön” – idézte Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Magyar Napló Kiadó irodalmi vezetője megnyitóbeszédében József Attila versét, én pedig szintén ezzel zárom a soraimat, köszönetet mondva a megjelent költőknek, az őket értően megszólító műsorvezetőknek és minden közreműködőnek, akikkel a Versmaraton idén is létrejöhetett.

Bíró Gergely