Hallgatni akartam – a cím kompromisszumos megoldás, ez ugyanis a kézirat első mondata. Kifejezi mindazt, amit Márai gondolhatott, ugyanakkor a mindenkori íróság metaforája. A jóslatok olykor beteljesülnek: Márai talán éppen így képzelte kéziratának későbbi sorsát, amiről naplójában azt írta, hogy „nem való külföldi olvasónak, még magyarnak sem külföldön”.

Születésnapján azért írok erről a könyvéről, mert saját korán is jócskán túlmutat. Mert tanulságos a vívódás leírása, melynek során idáig eljutott. A kéziratot ugyanis eredetileg azEgy polgár vallomásaiharmadik kötete első két fejezetének szánta. Ezt is írta a dossziéra, aztán áthúzta. Évekig így is emlegette a naplójában. Közben szakmai és személyes vonatkozások is szerepet játszottak abban, hogy ez a két fejezet fizikailag is egy papírláda mélyén várta további sorsát.

Kezdjük a szakmai dilemmával, ami az önéletrajzi „vallomások” szerkezetét érinti: Márai azon töprengett, vajon miként festene éppen ennek a tíz évnek a leírása egy trilógia zárókötetének élén. Maga is érezhette, hogy stílusában jelentősen elüt a második kötettől. A „vallomás” sem igazán állja meg a helyét, mert a Hallgatni akartamalapvetően politikai elemzés. Ez a két fejezet tehát nem illett sem az előzményekhez, sem pedig a folytatáshoz.

A történelmi események ugyanis másként alakultak, mint ahogyan azt az Egy polgár vallomásainak szerkezete megkívánta volna. El kellett tehát döntenie: vagy kimarad a kulcsfontosságú tíz év (a most előkerült két fejezet), vagy örökre pont kerül az Egy polgár vallomásaimásodik fejezetének végére (azaz sosem lesz belőle trilógia), és az író tiszta lappal indítja következő kötetét, a sokkal cselekménydúsabb és kevéssé politizáló Föld! Föld!…-et, immár amerikai emigrációjának történetét. Márai kétévnyi vívódás után az utóbbi mellett döntött, és a Hallgatni akartamkéziratát dobozban hagyta – de nem semmisítette meg. Végső soron egy író utolsó könyvének is tekinthető – szellemi hagyatéknak.

Itt térünk vissza személyes dilemmájára, ami nem hagyta nyugodni, amire naplójában többször is visszatért, különböző megfogalmazásban: „A Polgár vallomásainak első két fejezetét nem engedem külföldi nyilvánosság elé; nem akarom, hogy ezt a szomorú vallomást, a magyarságnak ezt a vádiratát idegenek is olvassák. Magyarul, magyaroknak, igen… De az idegen ne tudjon minderről.” Ezt úgy is értelmezhetnénk, mintha az író árulást követne el azzal, hogy ilyen nyíltan megírja mindazt, ami a magyarsággal történt 1939 és 1949 között. Holott annak is hangot ad, hogy nem érez lelkiismeret-furdalást, amiért megtette ezt a „vallomást”, azaz leírta az elemző módszeres érvelésével, miként rohant egy ország a vesztébe.

Miért nem adta ki? A legkézenfekvőbb feltételezés az lehetne, hogy a lappangóban hagyott kéziratnak Márai akkor még nem is láthatta az olvasóközönségét. Főleg a „külföldiekben” nem. Hiszen ezt a két fejezetet egy esszéregény elején nem is igazán tudták volna mire vélni. Gondoljunk csak bele, hogy ezek után következik a Föld! Föld!…, amivel írói pályáját folytatta; először egy olasz, majd egy német kiadónak ajánlotta fel. Immár a két első fejezet nélkül. És még így sem kellett.

Az „önéletrajziság” szférájában maradva azt is el kell mondanunk, hogy vannak az író magánéletének olyan személyes vonatkozásai, melyekről csak a Hallgatni akartamban írt. Megtudjuk például, hogy azért nem mehetett Kassára, mert megtagadta, hogy a csehszlovák állam katonája legyen, és katonaszökevénynek számított szűkebb hazájában. „S amikor néhány hónappal Hitler bevonulása után a magyar honvédség csapatai megindultak Kassa irányába, e csapatokkal én is útra keltem, hogy viszontlássam húsz éve csak álmaimban, szorongásos vágyakozásban, révületben látott szülővárosomat.” Mindez a Kassai őrjárat értelmezéséhez is új adalékokkal szolgál.

Elmeséli, miként változtatta meg 1939-ben az aktuális politikai események hatására német családnevét hivatalosan is Máraira (hiszen már ezen a néven publikált) a budapesti belügyminisztérium névmagyarító osztályán. Az író megütközött azon, hogy a hivatalnok megkérdezte tőle: „Mondja, kérem, nem sajnálja feladni ezt a jó német nevet?”

Nyilván az sem véletlen, hogy ugyanebben a közös kontextusban írja le a következőket is: „Ezekben a hónapokban engem nagy személyes csapás sújtott: meghalt nehezen várt, hosszú gyermektelen házasélet után született kisfiunk.”

Most vizsgáljuk meg, miért ismétli meg Márai tételesen azt, hogy ez a szöveg ne kerüljön idegenek kezébe. Mert még nem jött el az ideje. Kétségtelenül kevesen gondolták végig, és még kevesebben írták le akkor, hogy mit gondoltak a hadiszerencse háborús eufóriájáról: „Nem a magunk erejével, nem is történelmi érveink igazságával szereztük vissza e területet – s aztán, rövid idő után, hasonló körülmények és feltételek között, Erdély egy részét –, hanem a nagynémet keleti politika akaratából. Ajándékba kaptuk azt, amit erővel és igazsággal nem tudtunk visszaszerezni, s mindenki érezte, hogy ezt az ajándékot nem adják ingyen, nagy árat kell érte rövidesen fizetni.”

Ezután a kisebbségbe szorult magyarság sorsáról ír, és végig érezni konkrét példáinak során, hogy ő megélte a határnak mindkét oldalát. Azt is, ahol sikeres író lehetett, ahol a vitézi rend előjogait kellett végignéznie, de értesült arról is, hogy a Felvidéken a hétköznapi életben a magyarság, a németség, a zsidóság kisebbsége sanyarú sorsa ellenére demokratikusabb társadalmi közegben élt. Ennek tükrében vált disszonánssá, hogy a visszacsatolt területeken berendezkedő közigazgatási-katonai rendszer azonmód úgy tett, mintha nem is haza, hanem egy távoli gyarmatra került volna rendet tenni, mellyel együtt visszatért az úrra és cselédre tagolt magyar társadalom mentalitása is. Ugyanezt tapasztalták a Délvidéken is.

A felvidéki magyar polgárság másként szocializálódott, cseh időben még vagyont is szerezhetett, és olykor személyes biztonságát kockáztatva hangoztatta magyarságát, most viszont csalódottan vették tudomásul, „hogy olyanoktól szenvednek sérelmet, akikhez tartoznak, akikhez vér és nyelv szerint közük van, a magyaroktól”.

Ehhez képest még a két világháború közötti időszakra is rezignáltan gondol vissza: „egy pillanatig sem éreztem robotnak vagy az írói feladat elárulásának, hogy egy napilapban, napról napra elmondhatom ötleteimet, beszélgethetek láthatatlan s mégis oly különösen jelenvaló olvasóimmal”.

Aztán fokozatosan csak a propaganda céljaira felhasználható szerzők érvényesülhettek, egyszeriben irányítottá vált az egész kulturális élet, amit az aktuálpolitika szolgálatába állítottak. Már nem létezett olyan fórum, ahol elmondhatta volna bárki a véleményét. Sakktáblának rendezték be a terepet: felhasználhatókra és kiközösítendőkre. Hatalmi szó döntött nevek és művek sorsáról: „Mindenki, aki nem volt elég erős, tehetséges és jellemes, hogy megtalálja az életben azt a kárpótlást és elégtételt, amire vágyott, de amelyre tudása, képességei és egyénisége nem jogosították fel, úgy érezte, itt a pillanat, amikor elfoglalhat egy állást, társadalmi helyzetet, hivatalt, amire különben soha nem lett volna jogcíme: a mellőzöttség jogán a bugris úgy érezte, jogcíme van a kárpótláshoz és érvényesüléshez. De az élet versenyében minden előjog ellenérzést kelt” – Márai így jellemezte az irodalmi körökben is eluralkodó pártszellemiséget.

Közben végiggondolta, milyen alkuk elől kellett kitérnie a leírt tíz évben, és milyen árat fizetett érte. Arra a döntésre jutott, hogy az orosz megszállással járó kompromisszumokat emberként, íróként végképp visszautasítja. A Hallgatni akartambölcsessége arra utal, hogy a hatalomnak való megfelelni akarás mentén csak lakájokat látni.

Kontra Ferenc