Nagyjából fel tudom becsülni emlékezetből, hogy melyik könyvet hány százalékban olvastam el. A száz százalék a legritkább, mert pl. Daniel Kehlmann-nak, Arthur Millernek, Mario Vargas Llosának, Gabriel García Márqueznek, Umberto Ecónak, Thomas Wolfe-nak, Jack Kerouacnak és Sylvia Plathnak minden (eddig) magyarul megjelent könyvét száz százalék fölött olvastam. De ugyanígy leszek Kosztolányi Dezsővel (egyik kevéssé ismert portréját választottam ide illusztrációnak, mivel március 29-én van a születésnapja), Csáth Gézával, Cholnoky Lászlóval, Szerb Antallal és Gion Nándorral is, ha végre minden hozzáférhető lesz tőlük, mert számos könyvüket újra el szoktam olvasni, a jó részeket még a krimikben is, az érdektelen részeket pedig átlapozom a magasnak nevezett irodalmi művekben is, mert nem hiszek az olvasói fétisekben, betartandó szabályokban. Ki az, aki bármi biztosat tudhat? Milyen a jó olvasás? Fogalmam sincs. Olyan lassan olvasok, mint egy csiga. Láttam ennél rosszabbat is: a múltkor elnéztem a buszon egy férfit, mert úgy olvasta a napilapot, hogy közben mozgott a szája, mintha éppen ismerkedne a betűkkel.
Van valami mágikus és örömteli abban, ahogyan magánügyként olvasva válogat az ember, mintha utazna, és megmagyarázhatatlan, amiért éppen úgy jönnek a könyvek sorban, ahogyan a fák. Különben a felfedezésnek nem lenne semmi öröme.
Az olvasás hőskora számomra az volt, amikor kevésbé diktálta a konjunktúra a művek egymásutánját. Hanem a bűvész módszere, ahogyan kihúzza egymás után a cilinderből a különböző színű, egymáshoz csomózott textíliákat, a szakaszokat a színek jelzik, de az egésznek a hossza végtelennek és beláthatatlannak tűnik, lesz belőle egy halom végül a földön, ilyen rongypokróc az ember emléke a saját olvasásáról. Azért mondtam az előbb hőskort, mert egy sűrűn teleírt listával jártam a könyvtárba, és amikor kihúztam egy címszót valahonnan, a lap aljára nyomban oda kellett vésnem még kettőt-hármat, mert egyik könyv vonzotta a másikat; lehet, hogy csak a hasonló téma vagy a választék miatt, máskor a szerzőért, mert ott volt néha az utószó, ahol önkéntelenül is együtt emlegették más írókkal és művekkel, tehát újabb kibogozásra váró csomókra akadtam, felismerhetőek lettek irányzatok és iskolák, átmenetek és határállomások, de soha nem lehetett a végére érni, mert megint és megint lábjegyzetbe botlottam, annak is utána akartam járni, a nyomozás pedig izgalmas, mert az összefüggések elágazásai terebélyes fává nőnek, és végül minden egyedi szellemiség lombját erről lehet felismerni, talán ezért hasonlítják gyakran erdőhöz a könyvtárat. Valamiért az úgy van, úgy esik, hogy el-elfelejtünk szerzőket, könyveket, talán nem háládatlanság ez, hanem a dolgok természete. De mintha az is természetes volna, hogy minden változzék, változóban legyen, lehessen változatos.
Azért mondtam az előbb konjunktúrát, mert az irodalom megállíthatatlan áramlásban, azaz a cilinderben van, és hónapról hónapra kihúznak ennyi meg annyi folyóiratot, kiadványt belőle, ezeket persze szintén valahány százalékban olvassa az ember, némelyiket olyan sokra becsüli, hogy megőrzi évfolyamokon át.
Bármilyen lefegyverző is a könyvtár sokféleképpen kifejtett metaforája, a könyvtári könyvekben főleg azt nem szeretem, hogy nem az enyémek. Ami mindenkié, az egy kicsit idegen. Mert a saját könyveihez bensőségesebb kapcsolat fűzi az embert; ráadásul ceruzával szoktam olvasni. Az egybe- és különírást zöld filctollal húzom alá: a legrondább helyesírási hibákat a legrondább színnel. Egyszerűen nem tudom magam türtőztetni, hogy valamilyen módon ne fejezzem ki a margón a véleményemet?, érzéseimet?, indulataimat? Eszerint helyezem el persze az olvasottakat is a magam belső hierarchiájában. Ezért nem szeretek sem kölcsönkérni (mert más könyvébe belebarmolni illetlenség), sem kölcsönadni (mert az olyan, mint amikor az ember a bőrét is leveti: valamilyen beteges okból azt feltételezem ugyanis, hogy előbb olvasnák végig az összes megjegyzésemet, mint magát a művet). A könyv az én kezemben nem kegytárgy, amire csak ránézni szabad, hanem átvezetés egy másik világba, alkalom és eszköz és kíváncsiság és élvezet. Mert egyébként miért olvasnék?

Kontra Ferenc