Az unokaöcsém ötödikbe jár, meséli, hogy éppen A Pál utcai fiúk a kötelező olvasmány. Hozzáteszi, egyik osztálytársa olvasta már, s végtelenül unalmasnak találta. Erről eszembe jut a régóta húzódó vita a kötelező olvasmányokról: sokak szerint szörnyen avíttak, újakat kellene már a gyerekek kezébe adni. Hogy Jiří Menzelt idézzem: hát, nem tudom…
Az olvasás helyzete olyan, akár a bőgősé a cigánybandában: járni jár neki a gázsi, csak nem jut – ehhez hasonlóan az olvasásra szükség van ugyan, mégse nagyon műveljük. Egy 1973-as fölmérés szerint hazánk olvasási teljesítménye mind a sebesség, mind a szövegértés terén az európai mezőny végén kullogott; egy 1992-es vizsgálat alapján azonban már az első harmad végén helyezkedtünk el. Mint Nagy Attila olvasásszociológus írja, ennek „elsődleges oka a gazdaságilag-technikailag fejlett országokban, a globalizálódó világ vezető államaiban tapasztalható visszaesés, a funkcionális analfabetizmus növekvő problémája.” Egy másik, 1986 és 1995 között elvégzett hazai fölmérés egyértelműen mutatja, hogy a szóban forgó időszakban Magyarországon is erősen és rohamosan romlott az olvasás pozíciója, tehát pusztán annyi történt, hogy nem olyan viharos sebességgel mondtunk le az olvasásról, mint példának okáért a németek, a hollandok vagy a belgák, de semmi esetre sem arról, hogy többet olvastunk volna 1992-ben, mint 1973-ban. Az azóta eltelt 25 év viszont, első pillantásra legalábbis úgy tűnik, változtatott a helyzeten. Fölmérések szerint ugyanis többet olvasnak ma az emberek, mint 20 esztendeje tették. Hát, nem tudom…
Hogy a jelenséget megértsük, meg kell különböztetnünk az alkotó olvasást magától az olvasástól. Alkotó olvasáson olyan összetett szellemi tevékenységet értek, amelybe be kell vonnunk az értelmezőképességünket és a képzelőerőnket. Ezzel szemben ma az olvasás leginkább az egyik információszerzési technika a sok közül. Tagadhatatlanul mindig is volt ilyen szerepe, ám napjainkra a nyugati civilizáció népességének jelentős része kizárólag ebben a funkcióban használja. Ezért lehet igaza az olvasásszociológusoknak, amikor cáfolják az olvasás pozíciójának gyöngülését tájainkon; végtére is „csak” az alkotó olvasás hanyatlik drámaian. Az olvasás képessége megmaradt, az agy olvasásközpontja továbbra is dolgozik – bár messze nem olyan komplex módon, ahogyan egy történet olvasása közben tenné. Egy szó mint száz: a fantázia az, ami megállíthatatlanul sorvad. És itt a fantázia szót a leghétköznapibb értelemben használom: valami olyasminek a magam elé képzeléséről beszélek, amit éppen nem látok, vagy soha nem is láttam. Ez az, ami ma egyre kevesebbeknek megy. Erősen vizuális világban élünk, készen kapjuk a képeket, nem kell „lelki szemeink” előtt megalkotnunk őket. Mind többeknek az a baja egy novellával, egy regénnyel, hogy nem képződik meg a fejében a film, nem tudja lefordítani a szöveget képekké, mert ez a képesség már nem alakult ki benne. S hiába citáljuk ide a közhelyet, miszerint egy szépirodalmi alkotás annyiféle, ahány olvasója van, mert aki nem alkotó, csak információszerző olvasó, az nem teremti újra a történet világát, nem jelennek meg előtte a szereplők és helyszínek plasztikusan, minden halott, száraz betűhalmaz marad csupán – s így csak unalmas kínlódás számára az egész procedúra.
Márpedig amíg ebben nincs változás, attól tartok, teljesen mindegy, mi a kötelező olvasmány. Mert képzelőerő nélkül nem kel életre egyetlen történet sem…

Bene Zoltán