„…kinyúlhat égig a lélek…”. Babits Mihály esztergomi versei és esszéi – Halmai Tamás írása

„Te csak tudod,
Milyen tünékeny szerkezet
A lélek, és miféle légi szerzetes
A költő…”

Kovács András Ferenc: Babitsolás

A „…kinyúlhat égig a lélek…” nemcsak könyvészeti műremek (tervezés és tipográfia: Szeder Balázs Péter); tartalma, tartalmassága is lenyűgöző. (E második kiadás 16 oldallal bővebb a 2016-os elsőnél, mely a költő halálának 75. évfordulója előtt tisztelgett.)

Babits Mihály esztergomi tárgyú, vonatkozású, keltezésű írásait G. Tóth Franciska érzékenyen értő figyelemmel gyűjtötte egybe, s látta el magyarázó jegyzetekkel. A kiadványt gazdag archív fotóanyag illusztrálja: a lírai hős évszázad távolából ölt alakot. Emellett festmények (Babitsról, Török Sophie-ról, Esztergomról), valamint Schubert Péter András friss rajzai szavatolnak a többrétegű csodáért.

A versek s prózai írások nagyobbrészt időrendben olvashatók, így epikai ívet is kirajzolnak: a háború és a betegség növekvő kettős fenyegetéséről adnak hírt, a kitartás és megmaradás történetét beszélik el. („És a táj dobban, mint az ágyuzott vár” – Elgurult napok; „Mi van túl minden tarkaságon? / Világon, virágon, ruhákon? / Lelken és testen? / A semmi vagy az Isten” – Zöld, piros, sárga, barna…)

Hasonlóképpen a fotográfiák. Babits, Török Sophie és Ildikó – magukban, egymással, vendégek közt. Ádáz kutya az esztergomi kertben. Hinta, veranda, strandfürdő. Kávé és pasziánsz. Aláírásfal. – E képi környezet nemcsak emlékező ambíciónkat serkenti, de a tudós költő rideg sztereotípiáját is elbontja, amikor emberi viszonylatok közé helyez verset, szerzőt, kultúrát. Egy letűnt világ múlhatatlanságába merülünk. („Mint egy akvárium fenekén, / idegen nagy csendben járok én” – Búcsú a nyárilaktól.)

A korszakos művek közt elégikus naplóversek és a játékos idill dalai tűnnek föl. Örülhetünk a páros lét örömének: „Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!” (Hegyi szeretők idillje); s „a szent Restség fehér zászlait” (Vers a csirkeház mellől) együtt tűzhetjük ki a beszélővel. A „halálra jegyzett boldog szeretők” (A vetkőző lelkek) eliramló életébe nyerünk tapintatos bebocsátást; s bölcs belátások biztatnak olvasni, élni, hinni: „Bölcs belátás / bízni abban, kit nem értünk” (Ádáz kutyám); „óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek / ritmusa, Isten versének ritmusa” (Mint különös hírmondó).

Külön értéke a kiadványnak, hogy Török Sophie-ra is figyelmet irányít. Sorsa az árnyéklétre kárhoztatott költőfeleségeké volt; holott itt közölt két verse is érzékeny tehetséget árul el – miközben frusztrált lelkiségről vall. Gyönyörű mindkét írás. Az Asszony karosszékben (1926) a férfit kiszolgáló önfeladás egzaltált elégiája; az Almák (1941) az utolsó derűs együttlétek megrázó dokumentuma, költészeten túli portré az „esztergomi almák vidám gazdájá”-ról. Érdemes lenne egyszer talán Török Sophie Esztergomát is ünnepi kötetbe foglalni…

„Miért szeretem Babits Mihályt? Természetesen: nem tudom” – szól Nemes Nagy Ágnes A hegyi költő című nagyesszéjének (1984) szerény fölütése, s jelen könyvet behajtva könnyebb szívvel tehetjük hozzá: mi sem tudjuk, de árnyaltabban és boldogabban nem. „Babits halálával irodalmunk egy korszaka lezárult” – zárul Rába György monográfiája (Babits Mihály, 1983), s most azt érezni: utunk nyílt újra e korszak lelki-szellemi dimenziójába.

A kötetet az esztergomi önkormányzat adta ki, de helyesebb úgy sejtenünk: angyalok gondozták.

(Esztergom Város Önkormányzata, 2017; második, bővített kiadás; szerk., utószó, jegyzetek: G. Tóth Franciska)