I.

Ha megpillantom a lapok
Hasábjain neved:
Elolvasás nélkül tudom
Avult eszméidet;
Mert egyre-másra, verseid
Során nem látni mást;
Mint egy kopottra énekelt
Üres hasonlitást.

Két szó kínoz kegyetlenűl,
S te, két szót untalan!
Ég és leány, kezed között
Mi szörnyű kínba’ van!
Nap, hold s milljó csillagnak is
Van addig melege,
Mig hölgyed szép lesz, mint az új
Teremtés reggele!

Lányod ha sír, ásit, nevet,
Eszik, iszik, szalad:
Szivárványból csinálsz neki
Szoknyát és szárnyakat!
Ajk, szem, fül, orr, fog és köröm,
Szerelmed angyalán,
Az égben készül, még pedig
Megrendelés után.

Hétszer jaj annak, aki tán
Olvassa verseid:
Mert előtte ég és leány
Rögtön sokat veszit.
Meghűl nála a szerelem,
Meg az imádkozás,
Isten bocsássa bűnödet,
Szerencsétlen dudás!

S költőnek csúfol a világ!
Felőlem ám legyen…
Bár erre gúnyosan nevet
Apoll a szent hegyen,
És mintha hallanám, minő
Józan tanácsot ad:
Akaszd fűzfára szaporán,
Lantod mellé – magad!

II.

Versgyártási kinodban, így
Föllengezél minap:
– Melyért a halhatatlanság
Még üstöködbe kap! –
»Ha kedvesem mosolygva sír:
Szép mint a május-ég;
Melyen lehulló csepp között
A nap sugára ég!«

Beh meglepő egy gondolat!
Mi új, mi nagyszerű!
Gyémánt foglalványt érdemel
Benne minden betű!
Csak azt fájlalja a világ
Kimondhatatlanúl:
Hogy itt a dalnak vége van
Egész váratlanúl.

No de se’ baj! bevégzem én:
Az ég ha sír s nevet,
Azaz, ha ejt napfény között
Nagy eső-cseppeket:
A zöld halom s a sík mező
Növényeit, – vagy a-
Mi versedről is szent igaz, –
Elcsapja a ragya.