Turczi Istvánnal a hamarosan megjelenő, Szeresd a vándort című verseskötetéről beszélgettünk.
Ayhan Gökhan interjúja

Ayhan Gökhan: A Szeresd a vándort című verseskötetedben több művészbarátodnak ajánlasz egy-egy verset. Mi köti össze ezeket a szerzőket az életedben, esetleg kirajzol egy művészi felfogást, értékítéletet is?

Turczi István: A kötet első ciklusát kitevő 31 vers arról szól, ami számomra régóta az egyik legfontosabb: hogy a költészet nincs egyedül. Perszonáluniót építek már három évtizede; aki veszi a fáradságot, és visszanézi korábbi munkáimat, látni fogja, hogy nemcsak költőként, hanem műfordítóként, szerkesztőként és tanárként is ezt a „programot” igyekszem habitusom szerint alakítgatni. Emberi kapcsolatok és szellemi kapcsolódások finom árnyalatairól és elmozdulásairól szólnak tehát a Szeresd a vándort lírai vallomásai. A vallomás pedig a személyesség és bensőség terepe, ha nem is az azonosságé. Érdemes itt néhány, mágikus erővel bíró nevet megemlíteni. Az elődök közül Kazinczy, Vörösmarty, a bengáli Tagore, vagy a román Eminescu, a kortársak közül Kertész Imre, Esterházy Péter, Jókai Anna, Lászlóffy Aladár, Marsall László, a fiatalon elhunyt Prágai Tamás vagy Géher István, aki a bölcsészkaron az első műfordítás-szeminárium vezetője volt, amin részt vettem. De élőkkel is beszélgetek, mondom ezt, mielőtt még jóindulatú pályatársaim panteon-építésnek titulálnák a gesztust: Lukács László teológus-irodalomtörténész, a Vigilia főszerkesztője, Eifert János fotográfus, Varga Imre szobrász mellett jelen van a feleségem Pálos Anna, akivel 30 éve vagyunk együtt, és Ádám fiam, akinek 16. születésnapjára született a kötetben szereplő vers. Ez a kaleidoszkóp nem jöhetett volna létre máshol, csak a személyesség közegében. A legegyszerűbb és legspontánabb értékszempont számomra a kötődés, a szakmai és emberi viszonyok lírai leltárba vétele. Hiszen a diskurzusba vont személyek sem poétikájukat, sem világfelfogásukat, sem a költői-emberi feladatvállalás jellegét tekintve nem illenek össze harmonikusan, de valamilyen történeti rendbe sem sorolhatók. Egyetlen dolog azért mindenképpen közös bennük: a róluk írt versek szerzője, azaz én.

AG: A kötet kapcsán jegyezted meg, hogy a „Múlt jövője a jelen.” Számodra mit jelent ez, mit jelent az idő, mint tapasztalat?

TI: Egy olyan világban, ahol elég kaotikus értékszemlélet uralkodik, ennek folytán a különféle értékek mind gyakrabban szembe kerülnek egymással és kijátszhatók egymás ellen, a kereső ember számára felértékelődik a múlthoz való viszony, a hagyományok, az iránytűként is működő nagy teljesítmények felmutatásának igénye. Sokkal könnyebb elhatárolódni, elkülönülni, mint összetartozni, és ezt erősíteni. Attól, hogy valaki, vagy valami már nincs, még nem halott. Él és hat, ha azt akarjuk, hogy éljen, és hasson. Rám, rád, azokra, akikben van igény ilyen fajta „leletmentésre”, a felvállalt értékek továbbvitelére. Ezt értem én azon, hogy a „múlt jövője.” Odafigyelés, elszántság, a teljesítmény tisztelete, ilyen és hasonló nagy szavakat tudnék elősorolni, hogy a jelenben mi kell ahhoz, hogy a múltunknak jövője legyen.

AG: A teraszon vidám társaság című, Prágai Tamás emlékének ajánlott versed az irodalmi élet epizódjába nyújt metaforikus betekintést. Több, ma már ismert szerzőt te indítottál el a pályán, rendszeresen tartottál összejöveteleket a Parnasszus folyóirathoz kötődő szerzők részvételével az otthonodban. Utólag mit gondolsz, hogyan szerveződött akkoriban az irodalmi élet?

TI: Arról tudnék beszélni, hogy mi hogyan szerveztük meg a magunk irodalminak nevezett életét azokkal, akiket (meg)ismertünk, becsültünk, akikkel kerestük egymás társaságát. Zuglói házunk teraszán 1995 és 2005 között valóban rendszeres vagy rendszertelen vendég volt a fél magyar irodalom, különös tekintettel az ezredforduló előtt induló fiatal költőkre. Prágai Tamás, aki az utóbbi évtized egyik legnagyobb vesztesége mindannyiunk számára, odáig ment, hogy a közösen eltöltött órák, napok emlékére tanulmánykötetének azt a hangulatos címet adta, hogy A teraszon vidám társaság. Harmincnál több fiatal költőről van szó, hirtelenjében pár név: Babiczky Tibor, Balogh Robert, Boldogh Dezső, Dukay Nagy Ádám, Kabai Lóránt, Karafiáth Orsolya, Király Levente, Kiss Judit Ágnes, Kürti László, Lackfi János, Nyilas Atilla, Oravecz Péter, Payer Imre, Szálinger Balázs, Székelyhidi Zsolt, Szentmártoni János, Tolvaj Zoltán, Tomaji Attila, Vass Tibor, Végh Attila, Zsille Gábor etc. Azért már a felsoroltakból is látszik, jó kis „társaság” volt ez, ahogy a versemben írom: „a Szomjasok és Hangosok”, „a csókparázson izzók”, „képzett és képzelt barbárok”, a mai hazai líra középnemzedékének jeles és kimagasló alakjai, persze akkor még zabolátlan csikók. És idővel feltűntek az idősebbek is, Somlyó György, Ungvári Tamás, Ladik Katalin, Bodor Béla, Tarján Tamás, Vilcsek Béla, Deák László, Kabdebó Lóránt, Tornai József és mások. Rendszeresek voltak a felolvasások, költői versengések, no és persze a közös ivás, evés, ami a csövön kifért. Ez odáig fajult, hogy már nyáron sem tudtunk elszakadni egymástól, jöttek az Egri Parnasszus Műhelytalálkozók, ezek szakmai lenyomataként indult a Parnasszus Könyvek sorozat a folyóirat égisze alatt.

AG: A mostani könyv több hosszúverset tartalmaz, olyan személyiségeket választva alanyul, mint Kazinczy Ferenc vagy Jedlik Ányos. Feltételezem, komoly kutatómunka van a szövegek mögött.

TI: A könyv második, egyben záró ciklusában 4 ún. „hosszúvers” kapott helyet. Mind a négy szöveg egy-egy történet versben elmesélve. Mind a négy korpusz meghatározó fontosságú a pályámon és a szakmán kívüli életemben is. Az első: Ermitázs – Jelenetek Jedlik Ányos ifjúkorából. Ritkán beszéltem róla, de nagymamámtól tudom, hogy anyai ágon másodíziglen Jedlik-leszármazott vagyok én is; az egyik bátyja, Gábor, és nagyanyám szépanyja, Ilona Szímőn éltek, és kötöttek házasságot, egy Vág menti kis faluban a mai Szlovákiában. Nagymamám és Édesanyám is Szímőn született, miként Ányos is, aki a bencés rendbe való felvétele előtt István volt. Az 1800. januárjában született kiváló feltaláló, tanár és bencés szerzetes gyermekkorához, ifjúságához és a bencés rendbe történő beavatásához gyűjtöttem anyagot. Tatai születésűként régóta foglalkoztat Kazinczy Ferenc regényes tatai tartózkodása és annak körülményei. Nem lövöm le a poént, olvassák el a Vadszőlő a balusztrádon című opuszt. Pár évvel ezelőtt Térey János írótársam küldött nekem egy újságcikket, mert tudta, hogy kitüntetetten érdekelnek a római korra vonatkozó hírek, érdekességek, ebből született a Szobrok a medencében című vers. Végül, de messze nem utolsó sorban: a kötetzáró munkám egy mese versben. Erre vagyok a legbüszkébb, hetekig olvastam hozzá, forrásokat kerestem a korabeli római hadviselésről és bajvívási szokásokról. E köré építettem a Kezdet és vég című darabot, amelynek alcíme Mese a hun Attiláról.

AG: Számos elismerésben részesültél eddig, folyamatosan rangos irodalmi eseményeken veszel részt; tavaly megjelent Vilcsek Béla: A halandó bosszúja című monográfiája rólad, és egy új hangoskönyved is, idén januárban pedig a Falánk idő című rendhagyó interjúkötet veled. Elégedett vagy?

TI: Szellemi értelemben az ember sohasem lehet elégedett. Mindenfajta alkotás leglényege az örökös kíváncsiság, a szomj, a kielégíthetetlen vágy, hogy még, még. A költészet olyan, mint a kútásás: minél mélyebbre ásol, annál tisztább vizet nyersz ki belőle. Úgy alakult, hogy tavaly októberben „szűk baráti körben”, 250 ember jelenlétében az Ódry Színpadon megünnepeltük a kerek születésnapomat, erre az alkalomra jelent meg az Egymás nélkül semmit című hangoskönyv a verseimből, Peller Anna, Anger Zsolt és Zámbori Soma értő és empatikus közreműködésével. Kevés megtisztelőbb dolog van, mint amikor egy irodalomtörténész évekig veled, a te dolgaiddal, verseiddel és mániáiddal foglalkozik. Vilcsek Béla ezt tette. Többet tud rólam, mint én magamról. Tükröt tart elém és egy korszak irodalmi gondolkodása elé. Olyan monográfiával állt elő, amelyre csak én lehetek büszkébb nála. Meg is mondtam neki, hogy a hálám örökké üldözni fogja. A legújabb kötet a maga nemében szintén különleges. A Spanyolnátha Kiadó szakmai műhelyében két fiatal író, Berka Attila, a kötet szerkesztője, és Székelyhidi Zsolt, a könyv tipográfus-tervezője, megalkották a Falánk idő – Fantázia és fúga, avagy beszélgetések Turczi Istvánnal című interjúkötetet. Évek óta készült velem a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy életműinterjú-sorozat, Gáspár György volt a kérdező, és ők a megszüntetve megőrzés elvét szem előtt tartva létre hívtak egy olyan könyvet, amit még az is szívesen olvas, aki nem Turczi-fan.