Tél végi reggeleken, mikor tiszta időben becsapósan ömlik be a napfény szobám ablakán, mintha minden sugarával porcikáimat akarná nyugtatgatni a közeledő tavasz ígéretével, jól esik a paplan melege alatt moccanatlanul fekve várni az első neszeket a gyerekszoba felől, melyek visszafordíthatatlanul véget vetnek heverészésemnek.

Most még csend van, mindenki alszik, egyedül a kandúr nyújtózik egyet az ágyvégben, majd körbetopogja a zsebkendőnyi helyet, ahol eddig aludt, kapkodós hanyagsággal megnyalogatja bundáját, és máris visszakucorodik szunyókálni. A hedonizmus megtestesülése. Életének fele alvással telik, a maradék idejét egyéb macskaságok töltik ki, mint például az evés, a ki- bekérezkedés és a mosdás. Rendkívül sokszor tisztogatja magát, néha zavarában, máskor pótcselekvésként. Alvás előtt és után is nyalakszik, evést követően pedig különös alapossággal pofájára és mancsaira. Mosakszik, ha elégedett, ha feszült, mint aki ismeri a fürdőkúra minden terápiás javallatát. Jelenléte a házban haszontalannak tűnik. Gondoskodhatok róla, simogathatom, amit ő tudomásul vesz, s ez engem megnyugtató elégedettséggel tölt el. Most is lábfejemhez simítja hátát, puha bundája kellemesen melegít, s zavarba ejt a gondolat: irigylem sorsáért. Mert macskaléte teljes egész, kibillenthetetlen egyensúlyban van pillanatnyi lehetőségeivel, amelyekhez igényeit alakítja. Nyaranta napokra elkóborol, ösztöne viszi kerteken át, erőt próbáló kóborlásainak mégis önként vet véget. Talán az éhség hozza haza, talán a véghezvitt feladat – a természet parancsa –, melynek eleget tett, s mert ilyenkor habzsolva és válogatás nélkül nyeli az elé tett ételt, úgy tűnik, napokig altatja magában a táplálkozás igényét, s helyette valami mást hagy kibontakozva túlnőni az éhségen. Télire megváltozik. Keveset sétál, tokát növeszt, s felháborodva nézi tányérját, ha száraz macskaeledel a vacsora. Apró bosszúság ez az ő életében, melyen úgy próbál változtatni, hogy felcsapott farokkal sétálgat a hűtőszekrény előtt. Ha jelzését nem veszem észre, minden méltóságát levetkőzve megeszi a száraz eledelt.
A gyerekszobából motoszkálást hallok. A csendet feltartóztathatatlanul beragyogja a kisfiúhang, mely véget vet reggeli elmélkedésemnek, s a hétköznapok tevékeny rutinja felé terel. Óvatosan kelek ki az ágyból, nehogy megzavarjam a kifinomult pihenés mesterét, s közben arra gondolok, mennyivel egyszerűbben élnék, ha a lehetőségeimet és az igényeimet úgy hangolhatnám össze, mint ez a cirmos.

Erős Kinga