Kulcstartókat, pólókat, terepszínű sapkákat, lufikat osztogattak. Eindhoven központjában a katonaság tartott népszerűsítő matinét. A fegyvereket is kézbe vehették a gyerekek, felmászhattak a páncélozott járművek platójára, beszélgettek a katonákkal, akik persze rendkívül barátságosak voltak. A szülők odaadóan fényképeztek. Ahogyan én is. A vásári kavarodásból utólag néztem csak meg jobban egyes jeleneteket, gesztusokat. Abban a pillanatban meg sem tudtam ítélni, mi lesz majd a képen, és mi jön át belőle. Amit most itt közzéteszek, mégis önmagáért beszél. Az egyenruhákat manapság is a legjobb divatházak tervezik, ahogyan régen. A gyerekek nagyon élvezik. Milyen szerencsések azok, akik nem érzékelik valahol a gyomrukban, hogy ez a militarista miliő mitől baljós. És erről nincs is semmilyen valós, személyes élményük.
Természetesen az ilyen idilli rendezvények is demonstratívak, nem véletlenül teszik a közvélemény előtt elfogadhatóvá a katonai fellépést, ha szükség mutatkozik rá. Az apartheid ellen tüntettek Rotterdamban két nappal később. Pedig azt hittem, hogy a faji szegregációt jelölő kifejezést Mandela magával vitte a sírba, a történelem temetőjébe. De nem így történt, csak a jelentése újult meg és bővült aktuális tartalmakkal Hollandiában. Itt legalább a nevükön nevezik a dolgokat. Szétverték a városközpont kirakatait a tüntetők. A híráradatban ez az információ elsikkadt, legtöbben azt gondolták, azok is biztosan migránsok voltak. Kevesen figyeltek oda, hogy kik és mi ellen tiltakoztak: a megkülönböztetés ellen. Hollandiában ugyanis törvényes konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy akik munkát vállalnak, azokat eleve alacsonyabb bérkategóriába sorolják, mint a „törzskönyves” holland állampolgárokat, magyarán legalizálták azt, hogy a középosztály életszínvonalát ne érjék el a vendégmunkások, a beléptetés a legális munkahelyre rabszolga-kereskedő hivatalokon keresztül lehetséges, melyek százalékokat vonnak le. A külföldiek jövedelmét törvényes eszközökkel tartják alacsonyabb szinten.
Szimptomatikus, hogy a rabszolgaságról elhíresült Amerikában kezdtek beszélni először az újkori rabszolgaságról és kasztrendszerről, bőrszíntől függetlenül! Kanye West New Slaves című dala nemcsak a magyar vonatkozású plágium miatt lett botrányos, hanem szókimondó politikai üzenete miatt is. A contemporary slavery az amerikai Kevin Bales professzor három kiadást megért tanulmánykötete nyomán a nemzetközi tudományos nyelvben is szakkifejezés lett. Nem is szokták lefordítani, a német nyelvű tanulmányokban is így találkoztam vele. A fogalom nem az „emberre” vonatkozik, hanem a közgazdaság fogalomtárában elfoglalt helyére, vagyis munkaerőréteget jelöl.
Húsz évvel ezelőtt még a szóhasználat is eltérő volt, mostanra leginkább modern rabszolgatartásról (a modern slavery tükörfordításaként) ír a sajtó; anélkül használják a fogalmat, hogy pontosan definiálnák – mégis mindannyian értjük. Caroline Cox és John Marks 2007-ben megjelent This Immoral Trade: Slavery in the 21st Century című szociográfiája az angliai állapotokat térképezi fel, sokkal durvább példákkal, mint amilyen a fentebb említett holland.
Az újkori népvándorlás kifejezés már meghonosodott a délszláv válság idején, a múlt század végén, majd hol itt, hol ott újra lángra kapott, és napjainkra hatványozottan napirenden is maradt. Az új évszázadban sok helyen már második generációs rabszolgák is vannak, olyanok is, akiknek sikerült túllépniük, akik saját élményeiket, sorsukat is leírják, és általuk a témának már saját irodalma van. A kiszolgáltatottságról szól a montenegrói származású, Londonban élő Olja Knežević több nyelven megjelent, Milena: & Other Social Reforms című regénye, és Sibel Hodge hasonló témájú, The Diary of a Sex Slave című regénye szintén világhírű lett. Éppen ezért gondolom, hogy ismét csak a művészet lesz az, amely a maga eszközeivel a legmaradandóbban fogalmazza meg, hogyan hagyott nyomot ez a kor az idegenné lett emberi sorsokon.

Kontra Ferenc