Kelemen Lajos írása Nagy Zsuka Küllők, sávok című verseskötetéről

Ha égen és földön minden ki van szolgáltatva az egyetemes szenvedésnek (úgy, amint Nagy Zsuka szinte egyetlen attitűdbe szorítja bele, többnyire iszonytató vonásokkal festve, például emberiességünk generális lélekerejét), a létezés e nyomorában nem egy magába gubózott lélek, hanem már maga az ember válik kérdésessé és idegenné. Mintha csaknem egészében tagadná embernek ember iránti csodálatos étvágyát és szomját – mintha test és lélek kenyerét, még a szerelmet is a rovarirtás undorával dobná vissza: „legyek és egerek rovarok emberek / mérgekkel itatott légypapír a szerelem”(trek10)

Nem marad más, mint hódolni a nyomorúság előtt? Kimondani az irgalmatlant, csupáncsak az irgalmatlant, különböző hangnemekben, az iróniától a kétségbeesésig. A szerző tehát folytonosan ismétli önmagát. Egy hermetikusan zárt, szűk szemléletben az élet kétségkívül az összeomlásig túlfeszített idegjáték, nyomor, kín, tragikai körülmény: szüntelen kalapácsütés a szívre. De ha soha nem több mint a nihil, zárfalakkal övezve, akkor hiába a művészi gúnya, abban egyfajta esztétikai zárkózottság szorong. Mennyire jellemző motívuma Nagy Zsuka lírájának naturális fátuma, amit ő szerelmespárnak nevez, az valójában a pauperizmus kétszemélyes, de annál kiábrándítóbb, végtelenül sivár stádiuma: „mindig ugyanaz a felvonás (…) sosem látni őket egyedül / egymást karolva járják haláltáncukat gyere anya szól a férfi (…) megsimogatja nője arcát érdes keze beleragad / barázdáiba”.

Gúny ez, vagy megrendülés? A nihilizmus örök tőkéje: a kizárólag egyfelé-látás?

Ebben is benne volna a másféle lírai nagyságra bizonyosan jellemző örökkévaló mozgás? „berögzült mozdulatokkal él a vidék ugyanazzal segít amivel öl egy szál / kolbászért kalácsért néha nem kérnek hanem ölnek és a vének holtan is / gereblyézik a földet tépik a dudvát tanulni küldik a házat az utcát” (bicikliút kettő)

Jó, Nagy Zsuka ne alázkodjon a széplelkekhez. S ne legyen panteista se. Saját hétköznapi szorongásink úgyis elintézik ezeket a dolgokat.

Szeretnénk érteni a szerzőt. Az egzisztencia rettenetes szakadékairól írni: bátorság. De szeresse ő is megérteni: a tett, a lírában rejlő dinamizmus azonban egészen más. A lírai cselekvést a magasabb lelki élettel mégiscsak az a széleslátókörűség adhatja meg, amelyet az élet sokféleségén kiérett öntudat jelent. Vagy visszájára fordul már a metafizika is? A szellem egyedül fizikai benyomások, ugyanazon deviáns vagy lesújtó jelenség alapján reagál; az érzékelés, az érzelmek és a gondolkodás teljes mértékben egyforma univerzumokat hoz létre?

Akárhogyan is, Nagy Zsuka költészetében mindaz, ami képekké hasonul át (mert felesleges zsurnalizmus is lazítja e lírát), egyfajta különválasztás; jószerivel nem egyéb, mint létrehívójának feszélyezettsége vagy kísérlete a vigaszra: mintha nem lenne tovább: minél pontosabban, láttatóbban leírni egy szocioképet, az élet vegetatív mivoltát, ez a szerző végső célja. Az élet sokféleségéből kiragadott gyötrelem formába öltöztetése először, másodszor, harmadszor – és sokadszor! E pusztából a pusztába kiáltó epikolíra profi munka, de képtelenség lenyűgözőnek tekinteni. „arra való a művészet, hogy ne haljunk bele az igazságba.” Nietzsche éles szentenciája nem az egyetlen vitatható kijelentés egy kétségbeesett filozófiában.

Önmagában az életnek nincs igazsága, legföljebb igazságai vannak, és nem mélysége van, viszont különös konklúziók születhetnek abból, ha valaki tudatában az élet sokfélesége összekeveredik annak nem létező mélységével. Különben is: egy jelenség rögzítése nem azonos a jelenség igazságával. A hűséges gondolat mindig sorsközösségből, másképp mondva: emberek közös sorsából merít, minősége pedig az árnyalataiban igazolódik.

De ha ég és föld menthetetlenül a kínszenvedésé, akkor nem a napok görbéje, a szeszélyes, fordulatos, alaktalan, változatos, de tiszta formákra vágyó mindennapi élet lesz a teremtmény fizikája és nem ezen érik be kiváltsága, a metafizika, hanem a görbe-ferde, kizökkent napok egybeolvadó sötétje borít be mindent. S akkor persze a szerelem valamennyi csöndjére, szavára, kiáltására is kizárólag a fájdalom képe tűnik föl, az sejlik elő.

A küllők, sávokban jószerivel nincs egységnyi szöveg, amelyben előbb vagy utóbb ne nyílnék szakadék, ne támadnék ok a kegyelem cáfolatára, és az egzisztenciális kiszolgáltatottság fölött ne jelennék meg a tehetetlenül kerengő cinizmus. Első és hangsúlyos hangütésében a rettenetes és nyomorúságos haláltusák könyve a küllők és sávok. Nyilvánvalóan egy bizonyos szólandó én aligha megkérdőjelezhető, vigasz nélküli tapasztalatai halmozódnak itt.

Egy ember élete azonban, a maga előre- és hátralépéseivel, a világban való jelenlétével, még ha a dermesztő tragédiák bölcsőjében kezdődött is, nem egyetlen tapasztalat, benyomás, nem egyetlen igazság örökkévaló ege alatt teljesedik ki. („világ van ami vár szerelem ami tűz ég ami kék / te vagy ami én ilyen egyszerű lett az egész” – m9) Az igaz ember nem kerül ki semmit. A hajnal fényt borít a földre, és újból kezdődik a villogó ellentétek küzdelme. Aznap elfogadom a világot olyannak, amilyen, vagy egyáltalán nem fogadom el – lázadok. De akármilyen triviális tény is, kalandra kaland következik, és okulnivalóan szilárd tény, szilárdabb, hogysem kikerülhető lenne: ha reggel kinyitom a szemem, kimegyek a világba: az már önmagában állásfoglalás az élet mellett. Ha egyugyanazon gondolat és érzés jár is át, ahogy a lét termékeny szorongásából is érződik: mindig legalább két igazság van; a dualitás gyűrűjével lettünk eljegyezve. Úgyhogy végtére mégsem a keserv, a kín, a mennyboltig fölsírt nihilizmus az, ami egyenértékűséget teremt az élet könyörtelen nagyságával.

Prométheusz az isteni düh közepette sem enged az ember iránti hitéből. Egyedül emiatt keményebb a sziklánál, ami a láncait tartja; Prométheusz és az ő kitartása: költészet. És a költészet sajátlagos lélektükör, tele színnel-képpel. Ránk szakadhat az ég, de ránk szakadhat a csoda is. Persze: való igaz, egyetlen költő számára sem lehet külön, jellegzetes tulajdonságokat felírni. Minek is kellene? A jobb költők mindegyike prométheuszi leszármazott, föltéve, hogy szigorú akaratszabadsága mindenféle színre, kalandra egyaránt edződik. Írni annyi, mint megkomponálni egy személyiség kiterjedését. Komoly kockázatot vállal, aki (nyilván jelképesen) sávokat emleget, de tulajdonképpen egyetlen sáv határai közé szorul.

„egyensúlyozok – írja Nagy Zsuka az Elefánt című versében – ahogy tőled láttam és míg ő játssza / a melódiát én addig kiveszem és az ujjbegyemre teszem / a bőr alatti katicát”

Egész idáig erről volt szó: végre hadd repüljön az a katica!

(Orpheusz Kiadó, 2017)