Részletek Forró Tamás kötetéből

Előszó előtt 

Forró Tamás hiányt pótló kötetének új kiadását tarja kezében az olvasó. A korlátozott számban, kereskedelmi forgalomba nem került első kiadás 2015-ben látott napvilágot az Ághegy Könyvek sorozat 39. darabjaként, Tar Károly gondos keze nyomán.

Forró Tamás (1985–2017) Budapesten született. Csömörön keresztelték meg evangélikus vallásúként, ott nőtt fel, oda járt általános iskolába, és ott konfirmált. Tanulmányait a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban folytatta. A történelem és az idegen nyelvek iránt élénken érdeklődött. Ez vezette végül az ELTE–BTK skandinavisztika, majd történelem szakára. 2013-ban diplomázott norvég, később történelem szakon.

Forró Tamás korán eltávozott közülünk. Vigasz a tragédiában, hogy fiatal kora ellenére sikerült jelentős nyomot hagynia maga után. Diplomadolgozatában, néhány szakcikkében, műfordításaiban felvillantotta a tehetségét. A jelen kötetben pedig hiánypótló ismereteket közöl. Skandinavisztikai és történészi tanulmányait ügyesen ötvözve dolgozta fel az ezidáig feltáratlan témát, az 1956-os magyar menekültek Norvégiába kerülését és hivatalos fogadtatásukat. Arra készült, hogy Norvégiában szerez levéltáros képesítést, hogy még szakavatottabb legyen a norvég-magyar vonatkozású dokumentumok feltárásában. 2012 tele óta élt Oslóban. A „norvég mint idegen nyelv” tanáraként dolgozott egy nyelviskolában. Tervei között szerepelt, hogy az 1956-os norvégiai magyarokra vonatkozó kutatásait folytatva a témát doktori értekezés keretében dolgozza fel. Az Ághegy (Skandináviai Irodalmi és Művészeti Lapfolyam) munkájában 2006-tól, norvég népfőiskolai tanulmánya kezdetétől vett részt. Karinthy Márton Ördöggörcs című regényének norvég fordításán dolgozott. Sürgette a leadási határidő, és egy másik kétnyelvű kötet összeállítását is terveztük. Nem kímélte a kór, brutálisan, agresszíven tört rá s ragadta el tőlünk fiatalon.

Kovács katáng Ferenc

Az oslói Magyar Nagykövetség

A nagykövetség hozzáállása párhuzamba vonható a Magyarországon történtekkel. Az első említésre méltó esemény október 28-ára esik. Ekkor a nagykövetség falára valakik a „Leve det frie Ungarn” (Éljen a szabad Magyarország!) feliratot festették. Az elkövetők valószínűleg azok közül kerülhettek ki, akik jelen voltak a szovjet nagykövetség előtt az előző este tartott diáktüntetésen. A feliratot a nagykövetség melletti járdára is ráfestették.

Október 29-ére a szovjet, a csehszlovák és a magyar nagykövetség rendőri felügyeletet kapott, és aznap nem is történt semmilyen összetűzés. A magyar követség tagjai pedig megpróbálták papírlapokkal letakarni a feliratot, azokat viszont a szél állandóan elfújta. Az erről beszámolót készítő Aftenposten napilap szerint mindennek volt valami szimbolikus jelentése.

A magyarországi események hatása október 31-én érződött meg. A nagykövetség munkatársai közül valaki kivágta a zászlón található kommunista szimbólumokat.

Október 31-ére sajtótájékoztatót hívtak össze a stockholmi nagykövetségen, ahol a helyi attasé elmondta, hogy a skandináv országokban található magyar nagykövetségek azonos álláspontra helyezkedtek a magyarországi konfliktust illetőleg, és támogatják a függetlenségi törekvéseket. A stockholmi attasé, Hajdú, nagyon szomorúnak találta a szovjet beavatkozást, és „nem tartotta megengedhetőnek, hogy egy kormány külső ország erőit hívja segítségül, és csökönyösen próbálja megtartani a hatalmat, amit pedig, mivel nem az ország érdekei szerint cselekedett, a nép már megvont tőle. Szolidaritásból az összes kommunista jelképet eltávolítják a stockholmi nagykövetség homlokzatáról.” Ugyanakkor Hajdú azt is hozzátette, hogy a fentiekről semmilyen előzetes egyeztetést nem tartottak sem a többi skandináviai nagykövetséggel, sem Budapesttel. Tehát, bár egymásról nem tudtak, valahogy mégis azonos álláspontra helyezkedtek a cikk szerint.

E könyv írójaként fontosnak találom megjegyezni, hogy érdekes lenne a nagykövetségi jelentéseket, amennyiben ebből a korszakból egyáltalán fennmaradt valami, alaposabban tanulmányozni. Talán fontos lenne azt a kérdést is megvizsgálni, vajon milyen tárgyalások zajlottak le a nagykövetségeken belül, s milyen levelezést folytattak a skandináv országok fővárosaiban található magyar nagykövetségek a magyar külüggyel.

Mindenesetre 1956. november elején mind a svéd, mind a norvég magyar nagykövetség hasonlóképpen gondolkodott a kialakult helyzetről.

Azonban a forradalom leverése után a nagykövetség álláspontja megváltozott. 1957. január 18-án az új magyar nagykövet, Hackler Károly azzal fenyegette meg a norvég hatóságokat, hogy feljelent három norvég rendőrt, mert két magyar állampolgárt megakadályoztak abban, hogy szabadon hazatérjenek Magyarországra. A két magyar menekült autóval szeretett volna távozni Oslóból, de a norvég hatóságok közbeléptek. A norvég rendőrség ezen kívül nem engedte meg a nagykövetnek, hogy meglátogassa a szóban forgó magyarokat. A zavaros ügy hátterét a DNF iratai közt találhatjuk meg.

13-án vasárnap 21 óra körül Sch. (magyar menekültekkel foglalkozó norvég ügyintéző) telefonált. Elmondta, hogy V. szeretné, hogy minél hamarabb Tuneheimbe, az átmeneti szállásra menjünk. Mert történt valami, amit mindenféleképpen el kell mondania nekem. Elmesélte, hogy a magyar nagykövetség CD rendszámú autója járt náluk, és lehet, hogy egy vagy több menekültet sikerült rábeszélniük, hogy utazzanak haza.

Azonnal telefonáltam a sarpsborgi rendőrfőkapitánynak, mivel azt az utasítást kaptam, hogy ilyen esetben mindig ezt tegyem. A rendőrfőkapitány nem volt a rendőrségen, csak H. felügyelő, aki azonnal telefonált az Idegenrendészetnek és M. rendőr értem jött.

Tunheiben, amíg én tolmácsért mentem, M. felügyelőt felvilágosították az esetről. V-vel és a tolmáccsal felmentünk a szállásvezető szobájába. […] Miután a felügyelő megérkezett, felvette V. vallomását, aki elmondta, hogy szombaton a három Haldenbe költöztetett magyar menekültből N. és H. Tuneheimbe látogatott, hogy vasárnap tovább utazzanak. K. vasárnap, ebéd után jött Tunheimbe. […] és egy lapot mutatott fel a többieknek, amin többféle pecsét volt, egyfajta vízum, mellyel vissza lehet utazni Magyarországra. Több ilyen lap volt nála, és elmondta, hogy akik haza szeretnének utazni, azoknak itt a lehetőség, mivel ő a [magyar] nagykövetségről jött épp.

Sz. és B-né, akik Tuneheimben laktak, jelentkeztek. Sz. megkapta B. ideiglenes igazolványát, és kiment a teremből. V. ezután elmesélte, hogy később a magyar nagykövetségről egy CD rendszámú autó parkolt le a főúton, a szállástól nem messze. B-né összepakolta a csomagját, és lement az autóhoz, majd az utolsó pillanatban meggondolta magát. Úgy lett volna, hogy egyből Oslóba viszik. B-né férje észrevette, hogy mi történt, és leszaladt az autóhoz, ahol két férfit és egy nőt látott a kocsiban.

V. úgy gondolta, hogy az autó Haldenből Oslóba ment, a három haldeni magyar pedig visszatért Haldenbe. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mi is Haldenbe utazunk, főleg H. miatt, aki még 18 éves sem volt. Először P. hivatalnok házához mentünk, aki a fiatal H. felügyelője volt. 23:45-kor érkeztünk meg, és P. nagyon aggódott, mert H. még mindig nem érkezett vissza. […] V. elmondta azt is, hogy a magyarok pénzt kaphattak arra, hogy vonatjegyet vegyenek, amivel majd korán reggel, valószínűleg a 10 órai vonattal Oslóba utaznának. P. felöltözött, és a fiú lakásához mentünk, ami egy kis házban volt. Az ajtó tárva volt, de bent nem égett egyik lámpa sem. […] Bementem és kopogtattam, majd felkapcsoltam a villanyt, és beljebb léptem.

Kiderült, hogy mindhárman [H., N., és K.] és Sz. is bent feküdtek. Azt mondtam H-nak, hogy nem bánt tisztességesen az új családjával, akik nagyon aggódtak miatta, mivel nem ment haza. Nagyon szomorúnak tűnt. H. elmesélte, hogy levelet kapott otthonról, amiben az állt, hogy az édesapja nagyon beteg, és jó lenne, ha minél hamarabb hazatérne.

Sz. pedig azt mesélte, hogy ő és K. szombaton Oslóba utaztak, ahol a nyugat-német, az osztrák, majd a magyar nagykövetségre mentek, hogy segítséget kérjenek a hazautazáshoz. Majd a magyar nagykövetségen éjszakáztak. Sz. elmondta, hogy a feleségétől levelet kapott, akiről úgy tudta, hogy néhány nappal őelőtte érkezett meg Ausztriába. A levélben viszont az állt, hogy a kommunisták megállították őt a határon, és visszaszállították Budapestre. Beteg lett, és júniusra gyereket vár. Azt szeretné, hogy Sz. térjen haza, mert nem akar tovább szenvedni nélküle. Sz. sírt, és nagyon letört volt. Az is nagyon aggasztotta, ahogy saját maga viselkedett az ügyben, azok után, hogy milyen jó fogadtatásban részesült Norvégiában.

K-ra nehéz volt ráismerni. Egy nyílt, aranyos és vidám fiatalból zárkózott és arrogáns alakká vált. Elmondta, hogy levelet kapott a megbetegedett édesanyjától. Neki is haza kellene mennie.

Elmondtam nekik, hogy senki sem akadályozza meg őket, ha haza akarnak utazni, de mindehhez útlevélre lesz szükségük. Elmondtam azt is, hogy ha most felnőtt módon akarnak viselkedni, akkor a hazautazási szándékukat írásban jelezzék nekem. Ezt Sz. meg is tette. K. és H. elmondta, hogy nem is biztos, hogy haza szeretne utazni. K. elmondta azt is, hogy azt ígérte, hogy hétfő reggel Oslóba megy, de nem azt, hogy elhagyná Norvégiát.

N. nyugodtan viselkedett, és úgy látszott, mintha figyelte volna a barátai reakcióit. A többiek elmondták, hogy a reggel 10 órai vonattal mentek volna Oslóba. Felhívtam Sz. figyelmét, hogy az, hogy írásban kijelentette, hogy haza akar utazni, még nem jelenti azt, hogy meg is kell tennie. Elmondtam, hogy erre egyetlen norvég sem kötelezheti őket. Tulajdonképpen a döntés a saját felelősségük. Amikor egyenként elköszöntem tőlük, csak K. volt az, aki érzéketlennek és ridegnek tűnt.

[…] hétfő reggel 8:15-kor telefonon értesítettek, hogy csak N. érkezett vissza a saját lakásába. […] P-t pedig a felesége értesítette telefonon, hogy H. bement a szobájába és arccal beledőlt a díványba. A hölgy beszélt hozzá, de a fiú nem válaszolt, majd egy takarót terített a gyerekre, mert azt hitte, aludni akar. Nem sokkal azután K. megérkezett, és elkezdte H. csomagját bepakolni, és szólt, hogy tartson vele. H. vele ment, és elköszönt P. feleségétől, aki átölelte, és sok sikert kívánt neki. A fiú nagyon letörten viselkedett (másoktól megtudtam, hogy az asszony egy 50 koronás bankjegyet adott a fiúnak).

Aznap 13 órakor […] nagyon meglepődtem, amikor H. jött vissza az autóval. Telefonáltam P-nek, aki elmesélte, hogy H., miután K. elvitte otthonról, ottmaradt, ahol a többiek ideiglenesen laktak.

[…] A rendőrség további munkájával kapcsolatban igen fontos, hogy a rendőrség nyilatkozik az ügyben. Az általam meglátogatott többi menekült sem a városban, sem a régióban nem kívánt erről nyilatkozni.

Sarpsborg, 1957. január 16. HJ

A jelentésből kiderült, hogy SZ. és K. próbált meg kapcsolatba lépni a magyar nagykövetséggel, amikor a rendőrség kihallgatásra bevitte őket az oslói kapitányságra. A rendőrség később úgy nyilatkozott, hogy számukra fontos, ha valaki saját döntéséből akar hazautazni. De minden esetben ki fogják vizsgálni az olyan ügyeket, ahol felmerül a politikai zsarolás vagy terror lehetősége. Ez esetben a tanúvallomásból kiderült, hogy valaki(k) nyomást gyakoroltak bizonyos magyarokra, hogy térjenek haza. A magyar nagykövet azonban nem kapott ezután sem lehetőséget arra, hogy találkozzon a fentebb említett magyarokkal.

A hazatérőkre nem várhatott sok jó. „Az 1956. évi 22. számú törvényerejű rendelet értelmében a gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás, illetve fosztogatás, továbbá a lőfegyver jogtalan használatával elkövetett bűntettek elkövetőinek vádirat mellőzésével bíróság elé állítását tette lehetővé tettenérés esetén, vagy ha a bizonyítékok nyomban a bíróság elé voltak tárhatók.”

A fentebb bemutatott ügybe keveredett magyarokat később a rendőrség az Áttelepítési Bizottság segítségével új helyre juttatta, ahol új állást is kaptak.

Mint a fenti eset tanúvallomásából láthattuk, a magyaroknak, főleg a fiatal egyedülálló személyeknek volt a legnehezebb beilleszkedni, mert nem állt mögöttük egy támogató magyar család, és a magyar nagykövetségről is megpróbálták megkörnyékezni őket. Folyamatosan valódi vagy valódinak látszó levelekkel bombázták őket Magyarországról, ha megtudták a pontos címüket. Bizonyos esetekben erről biztos információkkal rendelkezünk.

(Napkút Kiadó, 2021)