1956 emlékezete

Gyakran halljuk, hogy az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak nincs a magyar irodalomban méltó tükre. Méltatlan tükre persze van, mert a Kádár-korszakban biztos befutást jelentett egy író számára, ha az úgy nevezett „ellenforradalom”-ról, vagy az úgynevezett „ellenforradalmi csőcselék”-ről írt. Akkoriban ez volt a hivatalos neve a forradalomnak, a hősöknek és az áldozatoknak. Mára, hála Istennek, ezek a művek kikoptak az iskoláskönyvekből, nagyjából elsüllyedt, a múlt „szoborparkjába” került irodalmunknak ez a szégyenvonulata. (Habár hazai közkönyvtárainkban máig megtalálhatók.)

Annál kevésbé találhatók meg a forradalom hiteles irodalmát jelentő kötetek. Még legnagyobb íróink életműve is 1990 előtti kiadásokban szerepel legtöbbször, és ezekből természetesen máig hiányoznak az 1956 októberében vagy a megtorlás idején keletkezett, a forradalom valóságát megörökítő írásaik. Pedig emlékezetes, nagyszerű versek és elbeszélések születtek ezekben a drámai hetekben, hónapokban is pl. Déry Tibor, Fekete István, Füst Milán, Ignácz Rózsa, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Örkény István, Szabó Lőrinc, Sinka István, Tamási Áron, Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán és még sok más nagy írónk, költőnk tollából.

Hasonló remekművek őrzik a magyar október emlékezetét a negyvenes évek végén vagy a forradalmat követően emigrált írók, költők műveiben, amelyek többnyire ma is hiányoznak nemcsak a könyvtári polcokról, de a könyvesboltokból és irodalmi köztudatunkból is. Kivételek szerencsére itt is vannak, ilyenek például Márai Sándor, Wass Albert, Határ Győző vagy Ferdinandy György egyes művei. De nagyon sok kiváló alkotó munkái máig sem érkeztek haza, csak elvétve találunk bármi olvasni valót például Bakucz Józseftől, Horváth Elemértől, Domahidy Andrástól és Domahidy Miklóstól, Kolumbán Miklóstól, Makkai Ádámtól vagy Sulyok Vincétől és folytathatnánk még hosszan a sort.

Ugyancsak hiányoznak irodalmi köztudatunkból azok a művek, amelyek a sokat hangoztatott kitétellel ellentétben mégis csak az íróasztalfiókokból kerültek elő. Ezek közül egyedül talán Hamvas Béla életműve vált ismertté, de például Várkonyi Nándor több mint 7000 oldalas irodalmi hagyatéka hiába jelent meg 13 vaskos, szép kötetben 1994-től napjainkig, munkásságának szakmai feldolgozása elmaradt. Persze, ha ugyanazoktól a szakemberektől várjuk számukra az elismerést, akik annak idején a cenzúrát gyakorolták, vagy azt igazoltnak vélték, nem csoda, ha nem jutunk előbbre.

A 2006 októberében, a forradalom 50. évfordulóján tapasztalt, máig teljes egészükben felderítetlen, tragikus események – amikor a jubileumot ünneplő tömeget erőszakkal verte szét a szocialista kormány rendőrsége – mintegy ráébresztették a magyar értelmiség és a politikai élet számos, meghatározó szereplőjét, hogy ha ez megtörténhetett, akkor a magyar társadalom nincs még túl a forradalom leverésének és a megtorlásoknak a következményein.

Ezért hirdette meg 2016-ban a polgári kormányzat a 60. évfordulóra az 1956-os forradalom és szabadságharc Emlékévét, amelynek pályázatai a legkisebb közösségektől a legnagyobbakig, az egész társadalom emlékezetének felébresztését tűzték ki célul.

És valóban, sok száz hiteles visszaemlékezés, film, dokumentumkötet jelent meg azóta, emlékművek készültek, kiállítások, számítógépes alkalmazások adtak módot a helyi történések megörökítésére, megismerésére, a hosszú időn át elfojtott emlékek kibeszélésére. Sor került és kerül azóta is a hősök és mártírok megnevezésére, szerepük elismerésére, jelentőségük tudatosítására azon nemzedékek számára is, akik eddig nem ismerhették meg a múlt század magyar történelmének igazi arcát. Az utolsó, a huszonnegyedik órában történt mindez, de megtörtént és megtörténik, és reményt ad arra, hogy végre a köztudatba, az oktatásba, de a határon inneni és túli mai magyar társadalom mélyrétegeibe is eljut az ’56-os forradalom fényes 12 napjának és a rákövetkező kegyetlen megtorlások éveinek hiteles, valóságos története.

Mezey Katalin