A tavalyi év több tekintetben is az első világháború centenáriumának jegyében telt, nemcsak a történészek körében, hanem előkerült a művészetek területén is. Már önmagában a témája miatt is szokatlanul nagy várakozás előzte meg Sam Mendes filmjét, az időzítés sem volt véletlen: a karácsonyi közönség elé vitték. Az alkotás végkicsengésében nem is csalódott senki. Ráadásul telitalálat volt a beharangozása is.

Nem véletlenül lett filmjének társ-forgatókönyvírója maga a rendező, hiszen a történet tőle származik, pontosabban a nagyapjától, Alfredtől, aki a brit hadsereg futárja volt a nyugati fronton. Saját történetét mondta el újra és újra minden ünnep alkalmával, amikor a család összejött. Nem véletlenül tisztult le tehát Sam Mendes rendezésében balladásan egyszerűvé, amit filmre vitt. Maga az évszám is jelzi, hogy mindez mikor történt. A Nagy Háborúnak általában más évszámaihoz szoktunk hozzá, maga a történet sem minősül különösebben emblematikusnak.

A legfurcsább mégis az, hogy a történetnek jóformán minden egyes epizódja déja vu, mindegyiket láttuk már: a vízen úszó hullákat, a romok közt csecsemőt dédelgető lányt, no, ennek kimondottan karácsonyi hangulata van, aztán a leszúrt bajtárs, a kóborló tehén, a folyamatos menekülés golyózáporban szögesdrótok között és lövészárkokon át, ahogyan ezt már A fegyvertelen katonában is láthattuk. Lényegtelen, hogy az utóbbi a második világháborúban játszódik, még a helyszín is ugyanaz a sematikus terepasztal, szimbolikus tárgyakkal, artisztikusan elhelyezett halott katonákkal, és egy állandóan mozgásban lévő hős katonával, aki az élete árán is teljesíti küldetését. Megtörtént esetek. Példamutatóak mindketten, ahogyan a színészi alakítások is azok mindkét esetben.

A kétórás 1917-nek az említett háborús klisék ellenére sincs egyetlen unalmas pillanata sem. Igazából csak utólag rakjuk össze magunkban a mozaikkockákat, hogy egy hétköznapi hős élményei mennyire hitelesítik mégis művészetként a látottakat. Nekem, a nézőnek csak egyetlen szempontom van: hogy elhiszem-e, és milyen hatással van rám. Ehhez pedig nagyon sok egyébbel is meg kell lepni a nézőt. A temérdek tetem önmagában nemigen vált ki katarzist, jobb esetben a szokásos dekoráció kellékei csupán, de ha ehhez Thomas Newman olyan zenét komponál, amitől végigfut a hátunkon a hideg, akkor jogosnak érezzük a legjobb eredeti filmzenéért járó Oscar-jelölést. Éppen a hatások együttese és ezek egybeválogatása nyújt olyan miliőt, amiért ugyanerre a díjra jelölték a hangvágást, a hangkeverést, az operatőri munkát, sőt a sminket is.

De ezzel még koránt sincs vége a jelöléseknek, még kettőt külön kiemelnék: a vizuális effekteket és a látványtervezést. Mindkettőre hozok konkrét példát: amikor a csöppnyi cseresznyéskertet látjuk a csatatér közepén, abban a pillanatba egyszerre több értelmezés sűrűsödik: egyszeriben színpadon vagyunk, csakhogy a fákat kivágták a német katonák visszavonulóban, hogy azokról a fákról már ne egyen senki cseresznyét, csakhogy a szirmok egyre hullnak, és az egyik katona azt állítja a gonoszsággal szembe, hogy annyi baj legyen, a magok úgyis kikelnek, és tele lesz újra cseresznyével a kert, merthogy otthon, náluk is ez történt. Egy későbbi jelenetben szintén egy berendezett színpadkép tárul a szemünk elé egy toronyház ablakából, ezt a látképet ki is kopiztam ide a filmből. Tessék tüzetesebben megnézni: mintha nem is akarták volna digitálisan manipulálni, ezen a képen világosan látszik, hogy makettekkel dolgoztak, a laikusnak is szembetűnik. Számos hasonló képet látunk, főleg épületeket, romokat. De éppen az a legszembeötlőbb, hogy ezek a romok vizuális párhuzamként, nagyon is tudatosan Salvador Dalí festményéről kerültek ide.

Lehetne arról hosszabban elmélkedni, hogy a Golden Globe miért az Oscar-díj előszobája, de szerintem felesleges. Egyszerű matematikai képlet, mivel az Akadémia több mit hatezer tagja adja le a voksát, ez a nagy számok törvénye alapján ugyanazt az eredményt hozza az idén is, mint ahogyan korábban: február 9-én majd kiderül, mekkora lesz az eltérés a két díjazásban.

A főszereplő, George MacKay szintén megérdemelt volna egy jelölést, de ott már olyan sztáróriások sorakoznak, hogy leszakad tőlük a színpad. A film a legjobb dráma kategóriájában Golden Globe-ot kapott, az Oscar esetében leginkább a Volt egyszer egy Hollywood lokálpatriotizmusa veszélyezteti, ugyanis itt nincs külön „vígjáték”. A rendezés díja talán nem lesz kérdéses, hiszen a Golden Globe versenyében Sam Mendes már legyőzte Quentin Tarantinót.

Kontra Ferenc