Elhagylak, szép Itália! soha
nem nézem már az estdagálykor én
hanyattfekvén a mennyed mélyeit,
aranyló holdad terraszok fölött
s a ciprusok sötét csúcsívein
átvándorló Tejút lágy fényeit.
Álom lesz majd Valderno s Fiesole
ezentúl már s csupán a versben él
s mormol nekem a régi Affrico.
Valóban hittem, (s mit nem hittem én?)
hogy itt fáradtan elpihenhetek
s nem fáj majd semmi és mimóza hűs
árnyán nyugosznak majdan csontjaim.
Remény! Remény! nem dédelgettél engem,
nem dajkáltad, csak ritkán, lelkemet:
de ezt te így ígérted s rendbe volt.
Mert oly jó tudni azt, hogy merre fekszünk,
mikor nem lüktet már se ér, se szív,
s nem száll lehelletünk… mint hogyha épp
szemünk nem halna meg, ha meghalunk,
s koporsódeszkán, szemfödélen át
enyészetünket enyhítné a fény!
S e mindenen szétáradó mosoly
ránkhullna még, ha elfödött a sír.

(Radnóti Miklós fordítása)