Vándorforrás

A vándorforrás vidékéről

Szék földje szikes. Egyszerre köti és taszítja lakóit. Esős évszakban utcái mélyen átáznak, amitől a sár is barátságos lesz, akár a széki ember. Vetés előtt a sovány dombokról le kell hordani a követ. Vállon, mert oda sem Istennek, sem embernek állata, gépe fel nem kapaszkodik. A hűséges feleség, az igen! Délben ebédet visz a férjének, s ahogy lépdel a sárga földön, ura úgy látja, mintha a süppedő rézpatkók nyomában piros tulipánok nyílnának. Szeretni való asszonyának még a járása is káprázatba ejti. Felocsúdván énekelni kezd: „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…”

Egy napon, a jobb élet reményétől fűtve, hátára akasztja zsákvászon tarisznyáját és a falu felett őrködő Szőlőhegyen át Bonchida felé veszi útját, végig a Zsukipadon, egyenesen neki Kolozsvárnak, hogy erejét és szorgalmát valamelyik hóstáti földésznél kamatoztassa tovább, akitől pénzre és tudásra tehet szert. A kopár hegytetőről még egyszer visszanéz, s megígéri a vele farkasszemet néző „Székvárosi sudár toronynak”, hogy nem örökre távozik.

A szerencsét próbálók néhány éven belül valóban hazatértek, tarisznyájukban néhány hold föld ára, fejükben sok hasznos tudnivaló lapult. Szántottak, vetettek, táncoltak, utódokat nemzettek tovább. 1896 előtti őseik még közbirtokossági területet műveltek, amelynek javaiból egyenlő arányban részesült a falu minden lakója. De a munkából is! A földdel való gondoskodást sohasem nevezték bajlódásnak. Még nem feledték őseik régmúltban megélt históriáit. A rend gyökerei a mélyben kapaszkodtak. Volt idő, amikor Szék közösségi életének időbeli folyása is szigorú „keretek” közé volt szorítva, 40 egyezményes jeles nap határozta meg a közbirtokok használatát. Az erős közösséget egyben tartó abroncsokból az 1896. július 2-i forrószegi gyűlés után kezdtek szétpattanni az elsők. Ekkor jelentette be az utcagazda, hogy fellebbezésük hiábavaló volt, a tagosítás elkerülhetetlen, a Kolozsvári Tábla „nem a nép és Szék város javára ítélt”. A közbirtokossági időkből eredeztethető a máig példátlan összetartásuk, egymás segítésére való fogékonyságuk. A rang utáni kapaszkodás, a faluszája fegyelmezettséget ad a közösségnek, olyan életminőséget, amely a legszegényebb réteget is ösztönzi a szebbre, többre, ezáltal távol tartva őt az önpusztító beletörődéstől. Egész életüket a rend erős szálai hálózták be, tudták, csak együtt lehetnek erősek!

Fenn a templomdombon öreg harang kondul, ma is gyűlőre hívja őket. „Panaszosan szól a hangja / Elfelejtett hősi korrul…” (Ady)

(Philidor Intézet – Magyar Napló, 2019)