Újra megjelent a Marsbéli krónikák. – Gáspár Ferenc írása Ray Bradbury kötetéről

„Az Isten szerelmére: egyetlen épeszű ember se akar ma gyereket!” – A mondat Ray Bradbury Fahrennheit 451 című regényében hangzik el, melyet magyar kiadásban a Marsbéli Krónikák című válogatás tartalmazott, s ami a hajdani Európa zsebkönyvek után most újra napvilágot látott az Agave kiadó jóvoltából, néhány új – eddig még magyar nyelven meg nem jelent – elbeszéléssel kibővítve.

Bradbury az azóta klasszikussá vált regényt – filmet is készítettek belőle szintén ezzel a címmel – 1953-ban írta, és talán maga sem gondolta akkor, mennyire aktuálissá válnak ma a könyvben szereplő feleség barátnőinek mondatai, Montag főnöke, Beatty kijelentéseiről nem is beszélve. „Valaha a könyvek… kevés emberhez szóltak” – magyarázza Beatty kapitány a főszereplő Montagnak, akiről megsejti, hogy megingott a szakmához, a társadalmi elvárásokhoz való elkötelezettsége a rengeteg könyv elégetése közben, hiszen a Tűzőröknek a nem is túl távoli jövőben ez lett a feladatuk a tűzoltás helyett. A házak már mindenütt abszolút tűzbiztosak, viszont könyvet tartani, olvasni súlyos bűn; ezért vannak Montagék, akik ugyanolyan védőfelszerelésben és rézcsövön lecsúszva indulnak bevetésre, mint hajdani kollegáik. Montag évek hosszú során át lélektelenül végezte ezt a feladatot, ám az utóbbi időben több különös dolog is történt, ami megingatta munkájába és a rendszerbe vetett hitét.

Az egyik egy furcsa lány, Clarisse feltűnése, aki csak úgy cél nélkül sétálgat az őszi lombok alatt, beszippantja a virágok illatát és gyönyörködik a naplementében. Máskor meg egy idős asszony nem hajlandó elmenekülni az élethosszig megőrzött könyvtárából, amikor Montag és társai megjelennek a lángszórókkal, így ott leli halálát kedvenc regényei és verseskötetei között a tűztengerben.

Ez az esemény megrázza a tűzőrt, a lány feltűnése pedig érzékennyé teszi. Rádöbben, mennyire üres az élete, nálánál csak Mildredé, a feleségéé üresebb. Utóbbi éjjel altatókon él, nappal pedig a háromdimenziós szappanoperák rabja. Mildred a hozzá hasonlóan üresfejű barátnőit is csak azért hívja meg, hogy együtt vegyenek részt a tévéműsorban. Ekkor toppan be közéjük Montag, és provokálja őket fura kérdéseivel, például: „Hogy vannak a gyerekek”? – Erre válaszol az egyik barátnő az írásom elején már idézett mondattal. A másik kifejti, hogy bár neki van kettő is, de intézetbe dugta őket, és ha havonta három napra hazajönnek, akkor a lakás társalgójában felcsavarja nekik a tévét. „Mintha ruhát mosnék! Beindítom a gépet és rácsapom a tetejét.” – magyarázza önelégülten.

Az elnökjelölt politikusokról a barátnők csak annyit tudnak, hogy az egyik jóképű és magas – „arra szavaztunk” –, a másik pedig törpe és csúnya. Montag elveszíti a fejét, és nyíltan besétál közéjük egy könyvvel a kezében. Nem takargatja, nem titkolja, pedig ez főben járó bűn. Olyan, amiért halál jár a „minden remekül működik és mindenki egyformán boldog” társadalmában.

Természetesen feljelenik, és Beatty kapitány – aki korábban még megpróbálta elmagyarázni Montagnak, hogy a múltban „a könyvek színvonalát le kellett szállítani a pudingpor gyártás szellemi szintjére”, majd lerövidíteni, zanzásítani, végül pedig átvették a helyüket a háromdimenziós szépségmagazinok – úgy véli, mindez nem parancsszóra történt, hanem a közönség, „a tömegtermelés”, az emberek, a „kisebbségek” nyomására. „Minél nagyobb a lakosság, annál több lesz a kisebbség. Ne lépjünk a macska- és kutyabarátok, az orvosok, az ügyvédek, kereskedők, főnökök, mormonok, baptisták, unitáriusok, második nemzedékhez tartozó kínaiak, svédek, olaszok, németek, texasiak, brooklyniak, írek, oregoniak, vagy mexikóiak tyúkszemére… Ügyelni kell a köldöknéző kisebbségek legkisebb kisebbségeinek érzékenységére is.” Mintha a mai „új liberálisokat” hallaná az ember… Azért Beatty időnként klasszikusokat idéz, úgy tűnik, titokban ő is belenézett azokba az átkozott könyvekbe…

A következő bevetésnél Montag elképedten veszi észre: saját házába mennek könyveket égetni; Beatty megmondja neki, hogy az akció után le fogja tartóztatni. Ám mikor érzi, hogy minden elveszett, Montag ráirányítja a lángszórót.

Nagy nehézségek árán sikerül elmenekülnie, és a várostól távol, a folyón túl megtalálja azokat a társadalmon kívül élő csavargókat, akiknek mindegyike egy-egy könyv. A nevük már nem fontos, csak az a könyv, regény, filozófiai mű vagy verseskötet, melynek tartalmát kívülről tudják. És azt bármikor elmondják bárkinek, aki szívesen meghallgatja. Akárcsak a borzasztó recski munkatáborban, Magyarországon, 1950 és ’53 között, ahol a hallgatóság kérésére az egyik fogoly egész operát tudott elfütyülni, a másik verseket mondott, a harmadik tudományos problémákról értekezett. Van remény. Csak ma nem látjuk a kerítést, nem érezzük az ütlegeket. És ez talán még ijesztőbb…

A címadó Marsbéli krónikák szintén kemény társadalomkritikát tartalmaz. Nem véletlenül: amikor hazánkban és a keleti blokkban a kommunizmus ülte boszorkányszombati ünnepét, akkor az Egyesült Államokban is valami hasonló történt: a McCarthy szenátor nevéhez fűződő úgynevezett „korszak”. Csak ott a perbe fogott időnként nyert a hazug vádak ellen, Bradbury pedig megírhatta azóta már halhatatlanná vált műveit.

(Agave Kiadó, 2020)