Kovács katáng Ferenc írása Széplaki György Aranyos kalicka című kötetéről

Lassan, de gördülékenyen halad előre a történet. Kissé szokatlan a mai ringlispílbe született olvasónak. A kortárs írók zöme is pörög – talán éppen az igények kielégítésére. Széplaki György ellenállt a kísértésnek. Regényének első fejezetei valóban lassúak, aprólékosak, részletezők. Idővel ráérzünk kényelmes tempójára, ízlelgetjük a ma már ritkán hallott szavakat, kifejezéseket (rangbér; nem fogja a hely sehol; ne tátoskodj itt!; bőrujjas kötés; légótanfolyam; árvaleves; irgalomkenyér), s nem futunk a kötet végére a happyendért.

Tagadhatatlan, születtek, születnek e korról is nagy lélegzetű, parabolisztikus regények, talán még elismerésre, külföldi érdeklődésre is számot tartók, de pont az ilyen egyszerű történetek hiányoznak, mint a Széplaki Györgyé. Hálás lehet az olvasó, hogy megismerheti a tiszta lelkű Róza küzdelmeit.

„Tanári munkásságom idején sok-sok tanítót láthattam. De itt be kell vallanom, Varró Rózának nincs alakmása a saját tapasztalataimban, az ő életének itt a kisregényben feltárt eseményei kitaláltak, szinte önmagukat írták. […] Az 1940 és 1948 közötti időszak meghatározó jelentőségű a magyarság életében, így főhősöm sorsában is. A kisregény fejezetei erről szólnak. Az Epilógus 2014-ben játszódó két fejezete egyrészt beemeli a műbe az alapnovellát, a Madárkát, a Róza mama elmenni készül pedig leányának, Katalinnak tömör visszaemlékezését tartalmazza.” (2020. május, Széplaki György)

A kisregény első fele a Varró család anyagi gondjai, szerény lakhatási körülményei ellenére is derűt, kiegyensúlyozottságot áraszt. Az anya házakhoz jár mosni, takarítani, az apa vasmunkás Budán, a Rózsadomb aljában. A háború még nem érte el Magyarországot. A regény szereplői belakják helyüket a számukra kijelölt világban. A törekvő összeszorítja a fogát, félreteszi a fillérkéit, tanul, törekszik fölfelé a „szamárlétrán”. Tivadar sorsa kissé más, pálfordulása a regény legkülönösebb, legtanulságosabb története. Hogyan válik az egyszerű, Erdélyből menekült, feltörekvő, tanulni vágyó, szimpatikus, udvarias, családszerető fiatalemberből az ellenséghez átálló, agymosott moszkovita, midenkin átgázoló, számító, hűtlen karrierista.

„Tivadarnak már eszében sincs keresni őt [Rózát]. Pedig titkon számított rá, legalább találkozzanak, beszéljék meg, váljanak el útjaik békében. Tivadar az érzelmeiben is teljesen megváltozhatott a kalandos úton hozzá eljuttatott levele óta. Nagy jövő, gyors előmenetel áll előtte a hazatérés után, az egyházi iskolában tanító menyasszony vállalása akadályozta volna.”

Róza hétköznapjait leíró idilli hely- és iskolatörténeti eseményekbe is betör időnként a történelem. „Rikkancs hangja töri meg az utcazajt: – Friss az újság! Friss a hír! Tegnap Horthy Miklós kormányzó őfőméltósága beszédet mondott Kolozsvár főterén! Hírek a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyből.”

A gender-elmélet kábulatában élők élvezettel cincálják majd darabokra a kisregény egyes részeit, például a következő mondatok miatt: „Szerafina tanárnő a gyerek sikkangatására elmosolyodik, felnéz az újságból. Nem a gyereket, a képezdés lányokat figyeli. – Hiába, akárhogy is, de működik az anyatermészet. Ezek a lányok legtöbben egész magatartásukkal mutatják, vonzódnak a picihez. Talán maguk sem értik, mégis kiül az arcukra, testükben titkos véráram indul, végigfut rajta, átjárja minden zegét-zugát. Felkészít az anyaságra. […] Kár lenne, ha aggodalmai miatt úgy járna [Róza], mint én. Itt vagyok harmincöt évesen férj és gyerek nélkül.”

Az idill és a cselekmény lassú menete a 9. fejezettől, a kötet második felében szinte egycsapásra eltűnik. A szülők váratlanul meghalnak. Róza az orsolyáknál éppen megszerezett tanítói képesítésével állásnélküli. Tivadar eljegyzi ugyan, de karrierjét a visszaszerzett Erdélyben reméli kiteljesedni. Róza kénytelen követni. Élete óriási fordulatot vesz. Nem tudhatja előre, de az eldugott erdélyi falucska közösségében, összevont osztályos iskolájában talál magára, válik felnőtté, időnként még boldoggá is. A vőlegényét besorozzák, aki az orosz fronton kap postamesteri beosztást, de hamarosan eltűntnek nyilvánítják.

Róza életében illemtantanára személyes példája, útmutatása nagy szerepet játszik. Szerafina ajánlására kap állást, majd az ő hatására fogadja bátrabban későbbi vőlegénye közeledését. Szerafina veszi maga mellé Kolozsvárra mostohalányai magántanítójának. „…tartozom magának annyival, hogy a saját életem, sorsom alakulásáról tájékoztassam, mert nem szeretném, ha egyáltalán nem ismerné az én életem legfontosabb dolgait. Többre kötelez, hogy ugyanazon, a budai Orsolyából kerültünk ide, ebbe a visszacsatolt magyar valóságba. Róza, én már nem vagyok a tanára, ne tekintsen annak, inkább barátnőjének.”

Róza és sok erdélyi magyar a front elől Magyarországra menekül. A vonatok rendezetlenül közlekednek, bombázzák őket, lassan haladnak. A felmentő orosz csapatok már Magyarországon érik utol Rózát, s egy éjszaka részeg katonák megerőszakolják. Egy alföldi kistelepülés református közössége fogadja be, segíti őt a válságos hónapokban. Spontán vetélés szabadítja meg gyűlölt terhétől. „Először a parókián foglalkoztam a lelkészék leányaival és néhány menekült árvával, majd mások is odahozták a kisebb gyerekeket, inkább ott legyenek, mint hogy a faluban csatangolnának naphosszat. […] Április végén mégis el kellett jönnöm, mert az új hatalomnak gyanús voltam hiteles iratok nélkül.”

Róza valahogy mégis feljut Budára. Klementina, az idős apáca, orsolyás tanárnője gyámolítja. „Nem tudom, milyen világ jön, rossz sejtelmeim vannak, de bármi legyen is a mi kis országunkban, a gyermekekhez értő, velük szeretettel foglalkozó tanítókra nagy szükség lesz, talán nagyobb, mint bármikor volt.” Nos, az apáca rémálmában sem gondolta, hogy alig valamivel a háború után milyen megalázó sors vár rájuk. 1948-ban feloszlatják a rendeket, szélnek eresztik az egyházi iskolák nem világi tanítóit. Róza belső derűje, elhivatottsága mégis töretlen marad. „Ott bent úgy nevelhetem, taníthatom a gyerekeket jóra, szépre, a szeretetre, hogy nem kell perlekednem a külsővel, a hatalommal. Az maradhatok, aki voltam…”

Aki nem csak krimire, önmajmoló, köldökbóklászós, szakmabeliek közötti irodalmárkodásra vágyik, az vegye kézbe Széplaki György Aranyos kalicka című kisregényét, s többször lapozzon vissza például a 65. oldalra, olvassa el újra és újra Szerafina imádkozását: „Uram, irgalmas Istenünk! Nagy hála van szívünkben, mert meglátogattad népedet, ezt a szegény, kis magyar népet…”

Jól véssük a tudatunkba azt a derűt, élni akarást sugárzó bölcsességet, amit a 92. évét taposó, sok mindent átélt Róza mama így fogalmaz: „Úgy belejöttem az életbe, egyre nehezebben hagynám abba, korábban jobban rá voltam készülve a halálra.”

(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020)