Kalandos útad merre hordoz?
Térj vissza a hármas halomhoz,
Világnak vándora!
Arcod látják, hogy elfeledjék …
Idegen vagy, legtöbb, ha vendég,
Fordulj ott bárhova.

Oh mennyi van, ki jönne… jönne! …
Vágyódás közt omolva könyje:
Gyötrődik szertelen,
S bús szíve csak remélve enyhűl …
– Te elszakadsz e drága helytűl
Önként, keservtelen!

A gyászt hivéd itthon feledni?
Vagy jársz gyönyört, élvet keresni
A földnek távolán?
Ki sors-vésszel dacolni látszál:
Hited megtört? s mint gyenge nádszál
Földig hajolsz talán?

De, bár öröm- s fény-lakba nyithass:
A más borától lészesz ittas …
A mámor oly rövid,
Hogy bú s árny ismét rád omoljon!
– Mi is felejtetné az otthon
Fájdalmát, örömit!

S ha férfihoz, nagy veszteségben
A bánat illő: – csüggedés nem,
Mely kór gyanánt ragad:
Reményed látva, lombot lásson
Bús, kétkedő a pusztaságon.
– Ki nem vall: az tagad!

Viraszd át a zordon, nagy éjet,
Fogjon körül gonosz kisértet
És képtelen sötét;
Hogy érezd a bűbájt egészen,
Ha gyult szövétnekkel kezében,
A hajnal kél föléd!

Vagy tán a mély s örök sebeknél,
Ama csáb-utra tévelyedtél,
Mely csillogó, – s rideg,
Ki agyrémét követve jár ott,
Szolgálni a széles világot:
Elvész övéinek.

Csak Isten napja, mely derengve
Süt milliók- s az egyetemre,
Osztván fényt, életet:
Szivünk szűk körben égő fáklya,
Hadd láttassék meg fénye, lángja,
Min oltárunk felett!

Tedd bú s örömben, tedd alant, fent,
Amit reád amaz örök, szent
Kötelesség rova …
És útad bármily mesze hordoz.
Térj vissza a hármas halomhoz,
Világnak vándora!