Tengerre, magyar!

Miért vágyik az ember a tengerre? Főleg mikor itt van neki a Balaton, a magyar tenger, bársonyos és meleg vizével, Badacsonyával, Szigligetével meg a sekély déli parttal együtt? Mikor a lányok itt ugyanolyan szépek a vízből kikelve, mint annak a Hordócská(k)nak a festményén Firenzében?

És mégis el kell menni, pedig messzebb van, nehézkesebb az utazás, határon vagy határokon kell átlépni érte. Annak idején nekünk leginkább „szocialista tengerpart” jutott, az Északi-, a Balti-tenger, meg a jóval melegebb, a Fekete. Az Adriára már nehezebb volt kiutazni, ahhoz külön meghívó levél kellett, igaz, azt mi otthon kézzel is kiállíthattuk, nem vették annyira komolyan. Egyszer a híres focista Dragan Džajić nevében írtam saját magamnak meghívót – mondtam, hogy a rokonom –, és a rendőrségen minden további nélkül elfogadták. Később, az 1980-as évek végén már ez is egyszerűbbé vált, viszont nem volt még autópálya, és a kanyargós hegyi utakon nem lehetett gyorsan haladni, főleg, ha az ember kifogott egy pótkocsis faszállító teherautót. Viszont járt a vonat, meg autóbusz is volt.

– Fiumébe kérek két jegyet! – vágtam oda nagy büszkén a budapesti pénztárban a rendszerváltozás éveinek közeledtével elkapott eufóriával, de a hölgy a pult mögött nem értékelte a humoromat. Pedig Jugoszlávia szétesésével többünknek eszébe jutott, hogy a Vajdaság mellett legalább egy kis tengerparti sávot azért jó lenne újból visszafoglalni…

Később, mikor megszülettek a gyerekeink, már autóval indultunk neki a nagy útnak, ám közben kitört a háború, s még 1993–94-ben is csak az Isztriára mertünk utazni, s mindezt sokszor Szlovénián keresztül. Tizennégy–tizenöt órát eltartott az út, míg az ütött-kopott és öreg Ladával (egyszer még Trabanttal is) elzötyögtünk a tengerig.

Vigyáztunk, hogy nagyon ne menjünk messzire az országúttól, ha kisdolgunkat végeztük – aggódtunk az aknák miatt –, és később, már fürdőzés közben olyan közel érkezett egy eltévedt vadászgép hozzánk, hogy kisebbik lányom a borzasztó hanghatástól megijedve hirtelen mozdulattal beleült egy tüskés bokorba.

Pénzt nemigen költöttünk, még a tejet is itthonról vittük magunkkal, ám a mediterrán virágok illata már a part közelében megcsapott minket, s amint a hegyekből lefelé ereszkedtünk, úgy emelkedett a hőmérséklet, s varázsolódtunk el megpillantva az ezerszínű tengert.

A tenger: élőlény, kedves félig ember, félig állat. Néha megharagszik, és tombol, ha a bóra szántja végig a hátát, de hamar lecsillapodik, és olyankor a megszokottnál is szívélyesebb arcát mutatja.

Emlékszem, lehetett egészen elhagyott öblöket találni. Csak mi voltunk ott, meg a velünk tartó szintén kisgyermekes baráti családok. Hófehér sziklákon napoztunk, onnan ugráltunk a mélybe, elhagyott víz alatti barlangokban búvárkodtunk ócska hatvan forintos Triál szemüvegekkel, filléres pipákkal.

– Ez már magyar öböl! Tűzzük ki a zászlót! – kiabálták csónakban érkezett honfitársaink, mikor megtudták, hogy rajtunk kívül nincs más náció az öbölben.

Aztán egyre többen érkeztek. Más nemzetek fiai és lányai szintén megkedvelték a tengert, a háborúnak is vége lett. Autópályák épültek, ma már öt-hat óra alatt el lehet érni az Adriát. Megpróbáltunk egyre délebbre menni, egyre elhagyatottabb helyekre, ahol a turisták még nem hullámoznak az utcákon, és nem ér egymásba a könyökük a parton. Így jutottunk el az ókori Isszára, vagyis Vis szigetére. Splitből (Spalato) kell majdnem három órát hajózni egy óriás komppal, s van rajta kék barlang – sokak szerint szebb, mint Capriban –, zöld barlang, s egyéb csodás látnivalók. Már június végén érik a füge, a bor hasonlóan „ütős”, mint Tokajon, s a kikötőben, egy barátságos helybéli mikor megtudja, hogy magyar vagy, megölel, és üdvözlésképpen ezt rikoltja: „ló…sz a s…-be”! Mindezt két évvel ezelőtt megírtam, szintén itt, az Olvasat hasábjain. Ám akkor, közvetlenül a futball-világbajnokság után Splitben eufórikus hangulat uralkodott, Modrić-mezeket árultak mindenütt, és turisták tömege lepte el a kikötőt és általában az egész országot. Ezúttal a járvány miatt ebből nem sokat éreztünk. Mintha a hatvanas évek SZOT üdüléseinek a hangulata tért volna vissza, a határellenőrzéssel, előre kitöltött orvosi papírokkal, célállomás megadásával. A vidáman kiabáló őslakost sem leltük meg, a házigazda cash-ben kérte a lóvét, ám elhagyott öböl az volt, dögivel. Néha magyar hangokkal. Kár, hogy a víz alatt már nem ugyanazt látod, mint negyven évvel ezelőtt, az élővilág szegényesebb, csak ennivaló után köröző halakat látunk, tengeri csillagot, polipot, a csillagra hasonlító osztrigafarkast mind ritkábban.

De valami más is változott. Míg két-három évvel ezelőtt, mikor egyik-másik helybéli azután érdeklődött, honnan érkeztünk, és a focira terelődött a szó, csupán sajnálkozva tárta szét a karját, hogy szegény magyarok, ugye, hozzánk, horvátokhoz képest sehol sincsenek, ezúttal felcsillanó szemmel és lebutított angolsággal mondták: Hungary? Very strong company!

Büszkén húztuk ki magunkat. Visszafoglaltuk a dalmát partot.

Gáspár Ferenc