Kovács katáng Ferenc írása Jakab István Rótt körök című novelláskötetéről

A fenti cím a kötetszerkesztő Kállay Kotász Zoltán laudációjában hangzott el a Prágai Tamás-díj átadásán 2019 januárjában, a Nádor teremben. Az elismerést Jakab István vehette át a Könyvhétre szánt, s azóta rendben megjelent kötet, valamint korábbi írásai elismeréseként.

A szerző bemutatása közben más meghökkentő kifejezések is elhangzottak a Rótt körök című kötetről: „lihegnek, fulladoznak a mondatai”, „a Tibeti halottaskönyvhöz hasonló”. De megismertük a szerzőegy korábbi kijelentését is, amivel e kötet kiadását – a szerkesztő kitartó unszolására reagálva – próbálta elhárítani: „nem kell a fákat egy könyv miatt kivágni”.

Koronavírussal birkózik a világ, elképesztő hírek szakadnak a fejünkre (ál- is), s így hetvenen túl még Jakab Istvánt is olvasunk, hát… Óhatatlanul Hamlet jut eszembe: Több dolgok vannak földön és égen.

Jakab István valóban szenvedés-irodalmat művel. Az élet perifériáján élő emberek sorsának kegyetlen őszinteséggel feltárt látleletei nem szűkíthetők le időben, térben. Árnyas oldal, ha kevesebbet írnak is róla, létezik. A létnek nincs csak színe vagy fonákja, semmi sem fehér vagy fekete. A három ciklusra osztott kötetben főleg az élet árnyoldalait ismerhetjük meg. Az író eszköztára: indulattól töredezett mondatok, gondolati bakugrások, nézőpontváltások, a megértést nehezítő elhallgatások.

Körön kívül

Az első ciklusban a magas irodalomban ritkán szereplő figurák különös sorsát tárja elénk a szerző. Oly fondorlatos módon, hogy ha nem kellő vigyázatossággal követjük, magával ragad, mint az örvény; hol a cselekmény, hol a főhős, hol az író maga. Lehúz a mélybe, s ha nincs kellő lélekjelenlétünk, lent ragadunk mi is sötét gondolatainkba, lelkifurdalásba, mély szomorúságba süppedve. Úszómellény viselése kötelező!

Levéltáros hősünk nem csak a nagyobb részt unalmas munkájával, rutinba fulladt hétköznapjaival, elszürkült nappalaival küzd, hanem daganatos betegséggel is. Megszépítő álomba menekül. Fellinivel vonatozik keresztül-kasul Magyarországon, hogy új helyszínt találjanak a legendás olasz rendező – halála utáni – újabb filmjéhez. „Kell egy idegen szem szebbnek látni a szülőföldet?” (A Mester helyszínt keres)

„Most tojik az isten kifelé.”, sóhajtozik az öreg, akiről rokonai úgy tudják, hogy már csak napjai vannak hátra. A tavasz első sugarait szeretné még megélni. Eljött a nyár, az ősz, s a télnek egy kegyes, napot is felcsillantó pillanatában, a pöttyös labda kidurranásával egyidőben őt is elhagyja a lélek. A szomszéd óvoda kis lakói, meleg kezük érintése tartotta tőle ily sokáig távol a kaszást (A pöttyös).

Egy, a nekem kicsit halványabbnak tűnő írásából is feljegyeztem a sportembernek (is) megszívlelendődialógust: „…kerüld meg a falut! Jobbra-e vagy balra?” (A karrier)

Az Egészen jó muri (kiábrándulás a ’89 utáni új világból) egy csöves megalázásáról szól. Óhatatlanul a Mechanikus narancs című kultikus film jut eszembe (Clockwork Orange, Burgess regényéből rendezte Kubrick, 1971). Itt a csövest ugyan nem rugdossák halálra, csak egy rövid órácskára visszaédesgetik a gulyáskommunizmusba – házibuli, szendvics, palackos bor, cigarettafüstbe fúló filozofikus szenvelgés, kis szoft erotika –, majd kidobják az utcára, a szemétbe, mint egy használt zsebkendőt. Olvashatunk a fél éjszaka taxizgató, nosztalgiázó öregasszonyról – végállomás az öregotthon (Fuvar, elnyújtva), az írónak valló utcalányról (Megtérés), a plázában melegedő mezítlábas hajléktalanról (A mustra), a – mindenkivel, csak velem nem – prostinak állt diáktársról (A szófogadatlan).

Első rovás

A második ciklus tizenegy önálló novellából összeálló kisregény. Két szellemi foglalkozású ember öregkori leépülését tárja elénk kendőzetlen, már-már brutális őszinteséggel. A férfi alakja felfogható akár apaként, akár apahelyettesítő idős barátként, akár szellemi partnerként, akár Mesterként is. Hol a szerzői én szemszögéből, hol egy előkelő idegenéből, hol egy kívülállóéból nézve. A bakugrásszerűhely- és nézőpontváltások nagyban megnehezítik a folyamatosan harcban álló felek hadállásának felderítését. Hol állóharc folyik, hol frontális támadás. Hol ember ember elleni kézitusa dúl, hol vaktában lövöldöznek. A szövegformálás sem lebecsülendő ellenfél. A végső cél megérteni a szemben álló felek (szövetségesek vagy ellenségek?) szöveg mögé rejtett titkait, mozgatórugóit. Jakab István célja más nem lehet, mint hogy megértesse az olvasóval, mivégre ez az értelmetlen harc, ádáz küzdelem az elkerülhetetlen vég, a fizikai megsemmisülés közeledtén. Az utolsó csata, ahol borítékolható, hogy ki húzza a rövidebbet, ki a vesztes. Nem gyáván, feltartott kézzel, nem hátát mutatva. A nő/feleség megbomlott elmével, teljes fizikai leépülés közepette (egész életében szenvedélymentesen élt, kímélő étrenddel korszerű háztartást vezetett, munkahelyi ártalomnak is tekinthetően – dietetikát tanított az egyetemen) az utolsó leheletéig küzd. „Egyszer majd neki is könyvet kell szentelni, mert életsorsa Szeredás Emerenc a köbön.” (Méltatlankodás). A férfi/férj túlélte őt. Lelkifurdalás gyötörte, mert a szárnyaszegettet – végső küzdeleméhez – intézetbe adta, belátva, hogy ki-ki alapon nagyobb az esélyük a túlélésre. (Átváltoztatás, Az egész, Roppanás) Majd a nő/feleség elvesztése (Elkaparás) után egy évvel, a maga gerincsérülését végzetesnek ítélve, s hogy ne kerüljön méltatlan helyzetbe, brutálisan végez magával (Kopogtatás, Vágás). Tanítványai búcsúztatták a Mestert. „A szellem még bennük kísért, mindhalálig, vagy míg egyáltalán sajtol a prés.” (Az öröksége). A kontrasztokban rendkívül gazdag kisregény (novellafüzér) az ép és a megbicsaklott elme, az ép és a leépült test reménytelen küzdelemének kilátástalanságán gyötri, kínozza, szenvedteti át az olvasót.

Második rovás

A harmadik ciklus alcíme a következő lehetne: Történetek a város peremén felépült családi ház erkélyéről elénk táruló világról.

A mesélő hóna alatt egy kerek veknivel ismerkedik a környékkel. Mindent és mindenkit megfigyel. Munkanélküli. Van ideje nézelődni. S egy váratlanul felbukkanó testes, feldúlt alak úgy beég az elméjébe, hogy éveken át figyeli őt. A szomszédja, a menő építési vállalkozó körül – rejtélyes okokból – megváltozik minden. Portája egyre rendetlenebb, ellepi a szemét, a lim-lom. Nyikorgó kiskocsival gyűjti be magának a környéken eldobott sok kacatot. Elhagyja felesége, lánya, majd munkája sincs többé. „Egyszer fölépített egy nagy házat, három szinteset a tetőtérrel, és most megy tönkre. Nyilván: minden ugyanígy. Húzza maga felé az elmúlás a világ minden tárgyát, akár egy krupié a vesztett téteket. Elnéptelenedett ipar- és bánya- és belvárosok, elhagyatott kertek.” (Közösség) Egyre csak fogy, görnyed, ráncosodik, lassan rá sem lehet ismerni. Eltűnt a házból kiáradó könnyed muzsika, „A csend keresztszála átfonódik a dallamon, mint egy örömteli lábkulcs.” (Szirupos dallamocska). A szomszédok megelégelik a burjánzó gazt, a félbemaradt építkezés látványát. Megfagy körülötte a levegő, „…ahogy a költő írja, valami nagy-nagy tüzet szeretne gyújtani. Hogy fölmelegednének az emberek? Ugyan Attila. Már az Univerzum összes máglyája se lenne elég egyetlen egyednek. Ennek az átfagyott mirelit-civilizációnak.” (Csizma az árokparton). Már ítélkeznek is felette: „Egy szemétdomb alján végezni? Ez lenne a méltó halál ehhez az élethez. Aztán magára gyújtani belülről. Nehogy lánggal égjen, mint a szerelem, csak úgy füstöljön jó sokáig, mindenfelé elvigye szagát a szél, mint a gyehennáét.” (A korcs). Az új kor jó-rossz hatásai alól senki nem húzhatja ki magát: „Elnyugodott már az alvilág, rátevén kezét a tutibizniszekre. A botrányos nagy gyilkosságoknak vége. Akit kellett, eltakarították, a kerékkötőket, a maradék igazodott…” (Gyökerek). A kudarcok, a teljes leépülés társ nélkül elviselhetetlen lenne, a vedlett szőrű, vén kutya kimúlt, új került a házhoz. „Etetni szigorúan tilos!” (Jutalomfalatok). A Tekintet váltás egészen rövid írás, kurta jajkiáltás – visszhang sem érkezhet rá ilyen rövid idő alatt: „A bűn nagysága akkora, egy bolygó végső megrontása, hogy csakis a teljes megsemmisüléssel áldozhatunk érte”.

Kedvenc novellám történési ideje 2015 áprilisa. „A tanítvány nem az, akihez te mégy, hanem aki maga megy hozzád. Megkeres. Akkor is, ha kontinensek választanak el, másik világrend, őrök, fegyverrel. […] Elrekesztve, mintha karanténban élnél, igen, talán mind fertőz, aki mondani akar valamit…” (Ás, váj).

A kötet végéhez közeledve egyre nő a feszültség. A szemlélődő mesélő (az író?) mániákusan, novelláról novellára újabb oldalról világítja meg a kellemetlen szomszédot körülvevő állapotot. Az egyre zsúfoltabbá beépített külkerület sokat vesztett vidékies bájából: „A túlméretezés már önmagában akadálya lehet annak, hogy fogalmilag is bármi otthonnak neveztessék. Igaza lehet a mesternek, hogy a világ az intimitásnak minden szintjét elvesztette, így aztán bármiféle közösség létrehozásának lehetősége megszűnt, így a családé is.” (Csalódva) A novellafüzérből álló kisregény néhány utolsó mondata csöppet sem vigasztaló. Optimizmusra semmi ok. „Eddig minden önmagát túlélt, gőgös civilizáció fölgyújtatott, leégettetett, miért lenne ez most másképp. Csak a tűzgyújtók már nem kintről, hanem közülünk várhatók.” (Csalódva)

Ha én szenvedtem, másnak se legyen jobb! Vegyenek be nyugtatót, immunerősítő vitaminokat, és feltétlen olvassák végig Jakab István Prágai Tamás-díjas író Rótt körök című munkáját. Manapság az írók jelentős része igenis keresi az olvasó kegyeit. Ez Jakab Istvántól olyan távol áll, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem polgárpukkasztó, nem poszt-posztmodern, hanem szenvedés-irodalom, láz- vérnyomás- lepusztulás-mérő, kegyetlen szembesítés a valósággal. Az olvasó intellektusára alapoz, olyan kalandra hív, ahol a látvány, a katartikus élmény csak a legmagasabb hegycsúcs meghódítása után élhető át.

ui.: A szerző előszeretettel sző szövegébe rég elfeledett, titokzatosnak tűnő szavakat, kifejezéseket. Ízelítőül lássunk néhányat, a megfejtésükkel együtt:

gyökönt – szundikál

pitlákos pokol – rohadt rossz hely

félrefitul – félrefityeg, félrefordít

surpákol – takarít

krecli – szűk helyiség, zug, sufni

gyürke – átsült kenyérvég, kirepedések ropogós pereme

cserény – vessző- vagy nádlapokból összeállított, fedetlen pásztorépítmény

skurc – rövidülés

fandli – kőműves serpenyő

(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019)