A fénymadár 

Csiha Kálmán emlékének

Amikor meghalt a felesége, méhnyakrák vitte el, Ugron Vilmos tiszteletes gondosan összehajtogatta a palástját, belerakta egy bőröndbe, lányát, Debórát a nagyszülők gondjaira bízta, és felutazott a püspökhöz az egyházmegye székhelyére.

Emlékei elkísérték, hol az imádott asszony mosolya, gyönyörű teste villant föl, hol a haldokló kínlátott arca, amelyről lemarta a borzalmas kór a húst, nyúlóssá tette a bőrt. Csak az Ildikó keze nem változott ezekben a víziókban, mintha varázspálca lett volna az ecset, amit fogott, a kéz megmaradt az emlékekben is kecsesnek, hajlékonynak. Felesége rajztanár volt a képzőművészeti líceumban, gyönyörűen festett, első kiállításáról rajongva írtak az újságok, ekkor kellett meghalnia.

Öreg volt már Béldi Cs. Kálmán, a püspök, bárhol jelent meg hófehér hajával és piros arcával, azonnal feltűnt, különleges tiszteletet váltott ki még idegenekben is az utcán, az üzletekben, s a gyülekezete, ahol még mindig tartott istentiszteletet a fiatal pap mellett, akkora áhítattal nézett föl rá, mint a katolikusok a szentek képeire. Mivel tisztában volt a személyiségéből kisugárzó szakrális erővel, hogy ne torzuljon bálványimádássá a nagy rajongás, végtelen szerénységgel és kedvességgel viszonyult mindenkihez. Még azt is megtette, hogy egyik vagy másik unokáját felvitte magával a szószékre, úgy hirdetett igét, ami rendbontással ért föl a református egyházi szertartásban. De a gyülekezet mosolyogva nézte az öreg, palástos istenszolga mellett a kis szőke- vagy feketehajú fejecskét, az éppen csak kilátszott a szószékből, ilyenkor senkinek nem koppant be a szeme, a gyermek elűzte a templomi unalmat. S ha már iskoláskorú volt az unoka, ő olvasta fel a Bibliából választott igét. A pacsirta trillája hull le úgy az égből, ahogyan lecsorgott a szószékről a csengő gyermekhang.

A püspök, amikor megérkezett a vendége, reszkető karokkal ölelte magához az előcsarnokban. Tudott a tragédiáról, részvéttáviratot is küldött annak idején, de arra nem volt felkészülve, hogy az omlás ilyen nagyméretű. Sejtette, milyen szándékkal jött a lelkésztársa.

Leültette, ő is leült, de nem az íróasztala mögé, hanem a vendéggel szemben egy karosszékre, és csak a tekintetével kérdezett. Olyan éteri fény ragyogott a kék szemekben, amelynek hatása alól senki nem tudta kivonni magát, nem bénított, hanem oldott, simogatott, fölemelt, bátorított ez a tekintet.

Szó nem hangzott el az első percekben az Áldás, békesség! köszönésen kívül, némajáték zajlott, csak benn, a lélekben és a tudatban örvénylettek a kétségek, a szorongások, a kételyek.

Végül megszólalt Ugron Vilmos, a tiszteletes:

– Visszahoztam a palástot, püspök úr. Lemondok a papi hivatásról, mert megrendült hitem az Úristenben. Létét is tagadom, mert ha volna az egekben Mindenható, nem engedte volna, hogy elpusztuljon egy akkora lélek, mint amekkora Ildikó, a feleségem volt.

Kinyitotta a bőröndöt, kivette a palástot, és rátette az íróasztalra.

Sokáig ültek. Hallgattak. A tiszteletes is tudta, hogy Béldi Cs. Kálmán nagy szelleme előtt még a kétségbeesés poklában sem lehet akárhogy megnyilvánulni. Ő arról híres, hogy a lélek fenevadjait is megszelídíti.

– Köszönöm, gyermekem, az őszinte szót és a bizalmat – mondta a püspök. – Én is csak szerény szolgája vagyok az Úrnak, de azt tudom, hogy Isten-tagadásod a hit legnagyobb bizonyítéka. Ha nem rendült volna meg a hited, nem lennél méltó Krisztushoz. Mit mondott ő a kereszten? Éli, Éli, lámmá sabaktani – Atyám, Atyám, miért hagytál el engemet? Csak a kőszívűek, csak a lelketlenek elégednek meg az álhit vakablakával. A hit nem szarkofág, gyermekem! A valódi hit szabadon szárnyal felhők fölött, felhők alatt, föld szintjén, lélekben, elmében, a hit gyakran megbicsaklik, nyakát szegi sziklás szakadékokban, a hit ráfeszül a keresztre, a hit roppan, mint tölgyfa a viharban, a hit lélekvesztő viharos tengeren. Mielőtt visszavenném tőled a palástot, arra kérlek, Ugron Vilmos, Isten szolgája, hogy beszélj a lányodról, Deboráról.

Erre nem számított a tiszteletes. Azt hitte, egyházfői dörgedelem zúdul rá, a hivatás parancsolatait fogja felsorolni a püspök. Ehelyett arra kéri, beszéljen a lányáról, aki éppen elérkezett abba a korba, amikor legnagyobb szüksége lett volna az édesanyára, a kamaszkor innenső partjáról néz szembe a túlsó parttal, a felnőttek világával. Az is megdöbbentette, hogy a püspök hatalmas méretű, keménytáblás irattartót vett elő, amelyikben a lelkészek családjának a tagjait, a feleségek, a gyermekek, az unokák neveit, sőt a nagyszülőkét is bejegyezte.

– A lányom az életem, püspök úr – szólalt meg tépett, törött hangon. – Ha ő nincs, Ildikó halála után eldobtam volna magamtól az életet, akárcsak Karióti Júdás, a Megváló árulója. Debóra a tiszta levegő, a napfény, az ő élete az én életem, nincs kijárata, és nincs bejárata annak a kristálygömbnek, amelyben mi létezünk.

– Örömmel hallom ezt – válaszolt a püspök. – Kössünk egyezséget, Vilmos. Tanítottalak a teológián, szólíthatlak a keresztneveden. Túl vagyok már a nyolcvanon, sok mindent átéltem, a kommunisták börtönét is megjártam, arra kérlek, közöld, ha hazamész, a híveiddel, hogy a jövő vasárnap én fogok igét hirdetni nálatok, a templomban. A nyáj nem maradhat pásztor nélkül. Nagy szükség van a hit és a lélek erősítésére, mert már titeket, ott, Székelyország peremén is elért a legnagyobb rém, hamarosan szórvány lesztek. A templomot és a parókiát körbeépítették arctalan tömbházakkal, s hiába ért véget a bolsevista világ, nyomait nem lehet eltüntetni. Istentelen siserahaddal árasztották el a kedves várost. Hagyd itt a palástot, lemondásodat elfogadom. Isten megbocsátó kegyelme legyen veled.

Kikísérte a vendégét, újból megölelte az előcsarnokban, és úgy hajtotta meg a fejét, ahogy egykoron az őskeresztények a katakombákban. Béldi Cs. Kálmán alázata iránytű volt az Úr felé.

Vasárnap ketten várták a vasútállomáson a püspököt. A tiszteletes és a lánya.

Nem mentek be a parókiára, mert már harmadikot harangoztak, egyenesen a templomba siettek. Ugron Vilmos a férfiak padjában ült le, Debora a gyermekek közé vegyült, a püspök elfoglalta helyét a baldachinos Mózes-székben.

Zsúfolásig megtelt a templom, a kántor gyönyörű futamokat játszott az orgonán, a szertartás a maga medrében folyt, csupán a püspök jelenléte idézett elő különleges feszültséget, izgalmat, örömöt.

Béldi Cs. Kálmán öreges, lassú léptekkel ment föl a szószékre, egyik kezével a párkányba kapaszkodott, azt viszont kevesen vették észre, hogy a másik kezében csinos, fekete bőröndöt visz magával.

És prédikálni kezdett!

„Keresztény Testvéreim!

Mielőtt én, az Úr alázatos szolgája, elétek járulnék gyarló, földi szavaimmal – kezdte a beszédét –, fogadjátok szívetekbe a Szentírás igéjét. A Bírák könyvéből választottam a 4. rész 4. és 5. versét, hallgassátok azt felállva, keresztényekhez illő, alázatos szívvel.

4. ’Ebben az időben Debora, a prófétanő, a Lappidoth felesége volt bíró Izráelben.
5. És ő a Debora-pálmája alatt lakott Ráma és Béthel között, az Efraim hegyén, és ide jöttek fel hozzá Izráel fiai törvényre.’

Híveim! Testvéreim az Úrban! A hosszú úton, amíg ide jöttem hozzátok, a Kárpátok lábaihoz, a Gondviselés egyik legnagyobb csodája foglalkoztatott, mégpedig az, hogy mekkora bölcsességgel osztotta az Úristen pontosan két egyenlő részre a világot: nőt teremtett a férfi mellé, és a férfi oltalmába rendelte a nőt, így lettek ők egyek. Téves ezért a Bibliát csak a férfiak könyvének nevezni, a Szentírás nagyszerű nőalakjai úgy suhantak el képzeletem előtt a vonatban, mintha filmszínházban ültem volna valamelyik unokámmal.

Sorolom őket, keresztény testvéreim!

Az Ótestamentum tanítása szerint Sára, Izrael ősatyjának, Ábrahámnak méltó felesége volt, neve fejedelemnőt jelent, ezt a nagyszerű asszonyt arra méltatta Jahvé, hogy maga közelébe engedte, közvetlenül szólott hozzá, és megjósolta méhének késői gyümölcsét. Látni vélem most is képzeletem segítségével, keresztény testvéreim, az előrehaladott életkorban lévő édesanyát, amint gyermeke fölé hajol, Izsákot szoptatja, dús melleiből bőven omlik a tej, lecsorog a gyermek szája sarkából a köntösére.

És láttam útközben, s látom most is itt, közöttetek, keresztény testvéreim, a tüneményes szépségű Esztert, akinek varázsa erősebb volt, mint az ármány. Ahasvérus, perzsa király udvarában határozta el Ámán nagyvezér, hogy kiirtja hadseregével a zsidó népet, lekaszabolja őket az utolsó szálig. Katonái nem fognak kegyelmezni se öregnek, se csecsemőnek. És Eszter édes szava, ölelése, csókja meglágyítja a király szívét, életben marad egy nép. Van ennél csodálatosabb női cselekedet?

Ruth a világ minden asszonyának hűség-zsoltárát zengi, testvéreim. Idézem szó szerint azt: „Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem.”

Milyen szép és milyen aktuális ez a fogadalom! Néphez és Istenhez hűséges maradni napjaink legnagyobb kihívása, és ez a nagy tehertétel asszonyainkra, lányainkra hárul.

És van nagyobb isteni adomány, mint a nő mindent megérző sejtése, ösztöne? Rebekka megérezte, hogy két ikerfia közül Jákob hivatott arra, hogy a zsidó nép második ősatyja legyen, ő soha nem adná el egy tál lencséért az apai örökséget, ezért neki juttatja, Ézsauval szemben, az elsőszülöttségi jogot.

Sorolom tovább, testvéreim, a Biblia nagyszerű nőalakjait!

A csodálatos szépségű Ráchelért dupla szolgaságot vállalt Jákob, letölti Lábánnál a második hét esztendőt is. De Ráchel hosszú ideig nem tud gyereket szülni Jákobnak, végül töredelmes könyörgésére megnyitá méhét az Úr, és megszüli Józsefet. Ezt a könyörgést tanuljátok meg ti, mai lányok, asszonyok!

És az Újtestamentum! Mária Magdolnát joggal nevezhetjük Jézus 13. tanítványának, Márta, a testvére, a szorgalom bálványa, és a végtelen Idő legcsodálatosabb asszonya Názáretben egy szerény szolgálólány, Mária, akit az Úr Isten-anyasággal ruházott fel.

Nem élettelen matrónák hát a Biblia asszonyai, szeretett híveim az Úrban, hanem élő alakok, akik úgy álltak a viharban, mint a harcedzett férfiak, céltudatosan döntöttek nehéz helyzetekben, de szeretetük, jóságuk és szelídségük is szétáradt a világban.

Aztán, mintha csak elakadt volna útközben a száguldó szerelvényen a filmszalag, testvéreim, kalandozó fantáziám Debóra alakjánál állapodott meg. Festőművész vagy szobrász sem mintázhatta volna szebbre őt, kibontakozott előttem annak az asszonynak az arca, aki bírája volt Izrael népének, akit csodálatos képességekkel és nagy tudással ajándékozott meg az Úr. Ez a gyengének hitt asszony vezette a népet a pogányok ellen. Debóra ereje, hatalma nagyobb volt, mint a férfiaké, Bárák, a zsidó hadvezér csak akkor vállalta a csatát, ha Debóra is vele tart, aki nem karddal, lándzsával, hanem a lélek erejével juttatta diadalra Izrael népét, azzal győzték le a pogány hadvezért, Siserát. Ezért mondjuk ma is, hogy sisera had, ha szedett-vedett népség támad ránk. Van részünk benne manapság bőven.

Igen, keresztény testvéreim, Debóra nagy hitére, szellemére van szükségünk, ezt a nagy lelket idézem meg most, ő a kiválasztott nőszemély, az ő ereje nem a hajában van, mint a Sámsoné, az ő hatalma a lélekben van.

Azt mindnyájan tudjátok, keresztény testvéreim, milyen súlyos próbatétel elé állította az Úr ennek a gyülekezetnek a lelkipásztorát, Ugron Vilmost. Osztoztatok a fájdalmában, viselitek a gyászt is. De az Úristen próbatétele túl keménynek bizonyult, saját teremtett világát, a férfi és a nő egységét hasította ketté, ami megrendítette Ugron Vilmos testvérünk hitét. Tiszta és becsületes lelke alábukott, és úgy döntött, lemond papi hivatásáról, mert tisztátalannak tartotta volna megrendült hittel igét hirdetni. Méltatlannak tartotta magát a palásthoz, ezért felhozta nekem azt a püspöki székhelyre.

Kérdezem ezek után itt, Isten színe és a gyülekezet előtt: Válladra veszed-e újból a palástot, Ugron Vilmos? Kitárod a karjaidat, s hajlandó vagy fölfeszülni a keresztre? Az emberré vált Isten nem pálmafás ligeteket, nem hűs forrású oázisokat mutatott nekünk, hanem a Golgotát.

Az öreg püspök reszkető kezekkel nyitotta ki a koffert, kivette abból a palástot, s szétterítette a szószékről. Mintha a Szentlélek tárta volna kétfelé a szárnyait.

Ismételten kérdezem tőled, Ugron Vilmos: Elfogadod másodszor is szolgálatod jelvényét, a palástot? Visszafordulsz a damaszkuszi úton, mint legnagyobb földi mesterünk, Pál apostol? Leszel Saulusból Paulus? Elfogadod a kelyhet Krisztus vérével? Elfogadod a kenyeret, a mi Urunk testét?

Akkor már egyetlen zokogás rázta a gyülekezetet. Elhatalmasodott a híveken a kétségbeesés, kedves papjuk tragédiája számukra is túl súlyos volt.

Hirtelen éles sikoltás hasította ketté a csendet. Ugron Vilmos kamaszlányának, Deborának a hangja süvöltött:

– Édesapám! Fogadd el!

Leírhatatlan volt a döbbenet! Leírhatatlan volt a megrendülés! Mind vihar előtti villámlás, olyan volt az éles gyermekhang, de nem az orkán, hanem a remény irányába terelte a fekete bánatot. Örömpatakká változtak a könnyek.

Felállt a férfiak padjából Ugron Vilmos, megállt az Úr asztala mellett, az öreg püspök lejött a szószékről, s a palástot a vállára terítette.

Szótlan, komoly, méltóságos mozdulatok.

Amikor kiosztotta az úrvacsorát, s helyükre mentek a hívek, csak ketten maradtak. A püspök a tiszteletesnek, a tiszteletes a püspöknek szolgáltatta ki a szakramentumokat.

S még volt a püspöknek egy pogány cselekedete.

Megszólította Debórát:

– Jöjj, gyermekem ide. Tudom, még nem konfirmáltál, még egyházunk szabályzata értelmében nem részesülhetnél a szentségekben. De a bibliai Debóra is rendhagyó módon hagyta el a nők gyülekezetét, s indult vad férfiakkal a harctérre. A mi Urunk, Jézus Krisztus is 12 éves korában kezdte el tanítását a jeruzsálemi templomban, te is annyi vagy most.

Debóra reszkető lábakkal ment ki középre, megállt a püspök és az apja között, s reszkető kézzel vette magához az Úr testét, reszkető kézzel fogta meg a kelyhet.

Ott állt az Úr asztala mellett a hófehér hajú püspök, a hivatásához megtért tiszteletes és a 12 éves gyermek.

A nap besütött az ablakon, s Debóra könnyes arca fényleni kezdett. Mintha a Tábor hegyén lettek volna.

Hetek múltán hír röppent fel a kisvárosban, nemcsak idős asszonyok, hanem komoly férfiak is suttogni kezdték, hogy a két pap és Debóra feje körül galambhoz hasonló fénymadár repdesett.

Valószínű, a Debóra arcán szétmaszatolt könnyek fénytörése volt.

(Magyar Napló, 2019)