Osvát Ernőnek

Valahol mélyen, vagy magassan,
ott csiszolják, vigyázva, lassan,
ott gömbölyítik ki rugalmas
és öntudatos és nyugalmas
ősanyagát – titokzatosra,
hogy gurítsa a sorsok sorsa.
Kapnak belőle rosszak, jók:
ők a félelmetes golyók!
a sors méhében a peték:
pirosak ők és feketék,
bár nem látja látó, se vak:
feketék ők és pirosak.
Mely föld hazájuk, melyik város?
Ki a kegyetlen szívű gyáros?
Szem elé sose kapható,
se munkás, se munkáltató.

Teremnek, vannak, voltak, lesznek,
mint szőlőtőkén a gerezdek.
Vagy mint a réti vadbürök,
melynek árnyába leülök.
Vagy mint patak, vagy mint folyó.
S egy ember része: egy golyó!
De megtudni tilos-tilos,
hogy fekete lesz, vagy piros.
Hogy mily színnel kúszik felém:
pirosan-e, vagy feketén…

Valahol bölcső fája ring,
vagy hálót simít a karing:
már ott gurul és rádmered,
de észrevenni nem mered.
Pedig be sok van rája írva:
az, hogy mikor kell szállnod sírba,
az, hogy tovább menj, vagy megállj,
az, hogy koldus léssz, vagy király,
az, hogy poros könyvtárszobák
vagy bő csípők várnak-e rád,
hogy urad tömlöczugba zárat,
vagy büszke lesz reád a század…

Piros golyók és feketék:
a sors méhében a peték.
Gyermek afelől nyugton alszik,
hogy melyik az, mely megfogamzik?!…
De én, a férfi, zokogón
állok az életdobogón.
És fűtől-fától egyre kérdem:
ki véd meg? Hol találom vértem?

Valahol mélyen, vagy magassan
– golyóm hogy én is megkaphassam –
áll egy hatalmas, rémes urna,
a sorsok pályájába furva.
Piros, fekete abban áll,
egy: az élet, másik halál!
Belé kell hajolnom utána övig,
ha ki nem kapom, a szivembe lövik…