Bakonyi István írása Pósa Zoltán Az ezerkettedik, avagy az első éjszaka – Mesék a titokzatos kelet világáról című kötetéről

A cím már nevében is titokzatos. Játszhatunk az éjszaka számaival, vagy éppen a kelet világával. Az irodalmi párhuzam egyértelmű, a „kelet” viszont talán a magyar keletet, Debrecent idézi. – Pósa Zoltán új prózakötetét olvasván különös asszociációk keríthetnek hatalmukba. Ókori és középkori irodalmi élményeink idéződhetnek fel, hiszen az Ezeregyéjszaka meséire épp úgy gondolhatunk, mint Boccaccio Dekameronjára. Utóbbi műre főleg azért, mert itt is van egy kerettörténet, és abba ágyazódnak bele a novellák, amiket viszont itt a főhős és kedvese fölolvasásában ismerhetünk meg.

Különösen érzékletes az első igazi szerelem bemutatása, Pósa gördülékenyen és élvezetesen mesél, és a mese mögött – a személyes sztorin túl – ott van az elmúlt évtizedek magyar valósága, a Kádár-korszak, valamint az azt követő közelmúltunk számos vonása. Mindez a mintegy negyvenoldalas „előjátékban”, majd tizennyolc novellában tárul az olvasó elé.

A főhős Martin, egy különleges fiatalember, aki lehet az író alteregója is, bár kétségtelenül több figurából „gyúrta össze” Pósa Zoltán. Nála egyébként is gyakori, hogy felesége és fia is szereplővé válik, persze igen sok áttéttel. Martin afféle csodabogár, „fehérruhás álomlovag”.

Az író egyéniségét ugyanakkor éppen a sokszínűség jellemzi, akár műfaji, akár egyéb értelemben. A sajátos című első részben (Előjáték: az álomlovag szülőháza, avagy a fehérzakós költő lelki háreme) körülötte forognak a lányok. A címben minden szónak jelentősége van: az erotikát is előlegező elsőnek épp úgy, mint a konkrét helymeghatározásnak és a lelkiségnek. A történet kalandokban bővelkedő, változatos, helyenként kusza, melyben kirajzolódik egy útkereső ifjú portréja. Realitás és fikció keveredik egymással, a helyszínek könnyen beazonosíthatók, a „debreceniség” mindvégig erősen meghatározó.

Ezt követi a „dekameroni” folytatás. – Bár itt egy szerelmes pár története bontakozik ki a felolvasások közben, és pestisjárvány sincs… Megidéződnek azonban az ötvenes, hatvanas évek. Képet kapunk Pósa társadalmi érzékenységéről, világ- és valóságábrázolási technikájáról. A felolvasások helyszíne egy padlás, s ennek is lehet sajátos tartalma: épp úgy jelenthet elvonulást, mint felülemelkedést, de valóságtól elzárt, rejtelmes helyet is.

Ám a történetek nagyon is a (magyar) valóságból nőnek ki. Például rögtön az elején a brutális katonai világból, melyben fontos szerepet kap a képzelet, így egy groteszk játéknak is tanúi lehetünk. Minden esetben ráismerhetünk az elmúlt évtizedek közéleti-történelmi viszonyaira. Igaz, a cselekmény gyakran szövevényes, nem mindig könnyű követnünk az eseményeket – egy-egy írás akár egy megírandó regény csírája is lehetne. Annál is inkább, mert az epizódok érintik a Kádár-korszak sajátosságait, a KISZ- és diákélet pillanatait, a debreceni hagyományokat, vagy éppen 1956-ot.

A fikció mellett találunk bőséggel dokumentatív részleteket, pl. az egyetem alapos környezetrajzát. A dokumentumok közé sorolhatjuk azokat az aktuálpolitikai utalásokat, amelyek egyébként esztétikai értelemben nem mindig segítik az elbeszélés menetét. Az viszont biztos, hogy általuk pontos képet kapunk az író szellemi-közéleti hovatartozásáról.

Az előbb említett környezetrajzzal kapcsolatban hadd idézzem a Gólyaavatás/68 bevezető sorait! „Közép-Európa legszebb barocco-neoklasszicista egyetemének gipszfehér árkádjai remegnek a belső felháborodástól. A díszudvar fölé homoruló, négyemeletnyi magasan feszülő üvegbúra is csörög-zörög…” E remek mondatok érzékeltetik a Pósa-novellára jellemző ironikus-gúnyos ábrázolásmódot, egy csipetnyi korrajzzal. Az elvtársi világot állítja pellengérre, amikor arról ír, hogy a gólyabálba miként „rondított bele” a rendőrség, s feltárul előttünk a pártállam durvasága.

Másutt egy ifjú költő „letiltott” verseiről, háttérbe szorításáról esik szó. Pósa világára egyébként is jellemző, hogy tárgya maga az irodalom, az irodalmi élet. Élvezetes a polgárpukkasztó attitűd, a féktelen mesélőkedv, melynek nyomán a letűnt korszak kritikus bemutatását követően legújabb világunk visszásságai is megjelennek, középpontba kerül többek között a társdalom perifériájára sodródott ember sorsa.

A kártya, avagy úgy kell magának, miért nem vágta szájon című írás több szálon futó cselekménye naturalisztikus színekben is gazdag. A kilencvenes évek valóságának egy nyomasztó szeletét ismerjük meg általa, egy kisember tragédiáján keresztül.

Gazdagság, sokszínűség: ez jellemzi ezt az írói világot; a kötet Pósa Zoltán kiterjedt eddigi életművének fontos pillanata.

(Coldwell Art, 2019)