A Prágai Tamás-díjat a 47 éves korában, 2015-ben elhunyt József Attila-díjas író, költő, szerkesztő, irodalomtörténész emlékére alapították. Első alkalommal 2016-ban ítélték oda. A díjat minden évben egy könyvtervvel pályázó, de kiadott kötettel még nem rendelkező szerző nyerheti el. Az eddigi díjazottak: Hajós Eszter (2016), Hegyi Imre Zoltán (2017), Györgyi Csaba és Nagyatádi Horváth Tamás (2018), Benkő Ildikó és Jakab István (2019), Száva Csanád (2020). A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút folyóirat Prágai Tamás-díját 2021-ben Kellerwessel Klaus mellett Hoppál-Kovács Edit nyerte el, Majdnem elhittem című, huszonhárom történetet tartalmazó kéziratával. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: A kéziratból kötet lett, a napokban már meg is jelent a Cédrus Művészeti Alapítvány Kiadásában. Nem túl eredeti interjúnyitás, de egy elsőkötetes szerzőnél szinte elengedhetetlen. Kérem, mutatkozzon be az olvasóknak.

Hoppál-Kovács Edit: Győrben születtem, szerencsésnek mondhatom magam, én még a nagyszerű Z. Szabó László irodalomóráira járhattam. Érettségi után mégis a természettudományok felé indultam, az ELTE matematika–fizika szakán diplomáztam, később az ELTE pszichológia tanszékén folytattam tanulmányaimat humán menedzsment szakon. Közel tíz évig a budapesti József Attila Gimnáziumban tanítottam, szakkönyvtárat működtettem, filmklubot vezettem, a diákok kulturális életét formáltam. Folyamatos tanulás jellemzi az életemet. Tizenegy éve szervezetfejlesztőként, tanácsadóként – hamarosan Ultrarövid Terápiás konzulensként is – abban támogatom a hozzám fordulókat, hogy megtalálják az inspirációt a változáshoz, alkotáshoz, fejlődéshez. Zeneszerző férjemmel együtt két kamaszt nevelünk, akiknek hét éve lettem az anyukájuk, házastársi örökbefogadással.

KkF: Több mint kétezer kilométerre élek Budapesttől, s habár 24 órát lógok a neten, s lám, a Prágai-díj új kitüntetettjéről is tudok, a dzsungeltelegráf csak kalandos úton juthat idáig. Meg kell tehát kérdeznem, hogyan és mikor csöppent bele az irodalmi életbe?

HKE: Minden a fotózással kezdődött 2017-ben, amely terápiás eszközként is kiválóan működik az egyéni fejlesztési folyamatokban. Haikukat régóta írok, ebből a kettőből végül kinőtte magát egy kiállítás, amely a 2018-as Ízek, Versek, Madárfütty Zenei és Művészeti Fesztiválon Szinkronicitáscímmel önálló, szabadtéri tárlatként szerepelt. Azt mondhatom tehát, hogy régóta kóstolgatom az önkifejezés különböző formáit. Mivel meglehetősen aktív életet élek, és szinte egyik pillanatról a másikra, nem szokványos módon lettem anya is, az írásra sokáig nem jutott időm. 2019-ben erőteljes „jelzést” kaptam, egy korai stádiumban észrevett betegségből felépülve át kellett gondolnom, mi az, amire nincs már szükségem, kitessékeltem az életemből a kevésbé építő dolgokat. Bátrabb lettem, az jutott eszembe, innentől akár írhatnék is, mit veszíthetek. A Facebookon és a blogomon osztottam meg rövid történeteket, aztán hosszabbakat, végül több irodalmi folyóirat is rendszeresen közölni kezdte a szövegeimet. Annyi biztatást és tanácsot kaptam szakmai és olvasói oldalról is, hogy észrevétlenül összeállt a kézirat. Szakmai konzulenseim Bánki Éva és Kiss Noémi voltak. A pandémia alatt online tudtam, tudok dolgozni, így felszabaduló időm egy részét a prózáimnak szentelhettem.

KkF: Talán illetlenség statisztikát keverni az irodalomba. Az az írása, amivel elsőnek találkoztam a Napút folyóirat online kiadásában, a Sósanya című, toronymagasan vezet az olvasottsági listán, a mai napon 3100 látogatót jelez (hiába is próbálkozik valaki pontatlanságon kapni, holnap már úgyis más számot lát, és folyamatosan nő). Milyen érzés olvasottnak lenni?

HKE: Nagyszerű érzés, a blogom látogatottsága, a Facebookon, a szerzői oldalamon megjelenő kommentek is megerősítettek, érdemes írnom. Az önálló szövegként is értelmezhető szabadulásnovellákban megjelenített határhelyzetek egy matematika-tanárnő nézőpontján keresztül szövődnek összefüggő történetté, ívet rajzolva a nyolcvanas évek tanyasi életformája és a nagyvárosi lét jelene között. Tehát tudatosan alkottam olyan történeteket, ahol legalább a választás szabadsága megjelenik, biztatva indirekt módon az olvasót, bátran lépjen tovább, igenis formálhatja az életét ő maga is. Természetesen ezekben a „megoldásokban” tanácsadói munkamódszerem koncepciója is tetten érhető. Bevallom, nem elsődleges célom az irodalmi élet körforgásába bekerülni, de büszke vagyok, amikor általam nagyra becsült irodalomkritikusok elismerően nyilatkoznak a prózáimról. Pár nappal azután, hogy megkaptam a Prágai Tamás-díjat, megrendeltem az összes elérhető kötetét, korábban csak a versei egy részét ismertem. Zseniális író és rendkívüli ember (volt). Sokat tanulok tőle. Nehéz róla múlt időben beszélni. Ráadásul abban a gimnáziumban érettségizett, ahol én nem sokkal később legszebb éveimet töltöttem tanárként. Érdekes összefonódások.

KkF: Első kötetének címe Majdnem elhittem. Ismertetésére, kivesézésére itt most nincs lehetőségünk, arra viszont kíváncsi lennék, hogy az életszerűen megírt történetek vajon hány embert találtak telibe? Mennyire sikerült a konkrétumokat úgy általánosítania, hogy ne sértsen vele személyiségi jogokat?

HKE: A történeteimet kissé megbolondítottam, díszletet cseréltem, változtattam térben, időben, női, férfi szereplőket tükröztem, tehát éppen megfelelő arányban jelenik meg képzelet és valóság. Mindössze három olyan novella szerepel a kötetben, amelyre azt mondanám, hogy a valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve (Szabad a tánc, Jerikó rózsái, Sósanya). Ezekben a szövegekben leginkább magamtól kellett „hozzájárulást” kérnem, illetve a családomtól, amit persze meg is kaptam.

KkF: Mennyire érzi fontosnak az olvasókkal való személyes találkozást?

HKE: Szeptember elején az Ünnepi Könyvhéten mindenképpen jelen leszek. Fontos a személyes visszajelzés, kíváncsi vagyok, kinek melyik történetem jelent különösen sokat. Nemrég Svájcba kaptam meghívást egy író-olvasó találkozóra, a Zürichi Központi Könyvtár is megrendelte a könyvemet. Svájc a bakancslistámon szerepelt, de nem sejtettem, hogy egyszer így jutok majd el. Boldog vagyok. Szondi György, a Cédrus Művészeti Alapítvány vezetője nagyon gondos kiadó, támogat, lehetőséget ad további megjelenésekre, díjátadót, könyvbemutatót szervez, amint a körülmények engedik – hamarosan.

KkF: Lapul valami új, kiadásra váró anyag az asztalfiókjában? Az egyik történetébe becsempészett egy rövid versikét. Csak nem ilyen irányú lesz a folytatás?

HKE: Nemrég készültem el egy pályázati anyaggal, erről annyit árulhatok el, hogy egy ifjúsági regényről van szó, konkrét témában. Meglátjuk. Érdekes gyakorlat volt. Újabb novellám is akad. A következő nagy témám nem titkos – családregény, három testvér rendhagyó találkozása. Egyelőre mátrixokat rajzolok, karaktereket formálok, persze az alaptörténet már összeállt a fejemben, de még egy sort sem írtam le. Úgy érzem, a matematikából átemelt struktúrák is segítenek a történetek logikai felépítésében. A készülő regényem munkacíme Nola.